www.Sánta Őz a sziú varázsló.eoldal.hu

4/BERÚGOK, LECSUKNAK A bölcs fehér emberek állandóan azon vannak, hogy nekünk, szegény együgyű indiánoknak valami újat tanítsanak. Az mindenképpen jó lett volna, ha megtanítanak rá, hogyan kell inni. Ha az ember vesz egy fényképezőgépet vagy egy magnót, mindig kap hozzá egy kis fűzetet is, amelyből megtudhatja, hogyan kell használnia, de amikor elhozták nekünk a fehér ember vvhiskyjét, ahhoz elfelejtettek használati utasítást mellékelni. Amiből aztán rengeteg baj lett. Nézd csak azt a szánalmas vén szeszkazánt ott a járda szélén. Az üres colásüvegeket szedegeti össze. Ha összejött húsz darab, visszaváltja a sarki fűszeresnél. Amit kap érte, azon vehet magának egy fél liter gyenge whiskyt, s mondanom sem kell, délre már tökrészeg. De az öreg piás egy szempontból előnyös helyzetben van: fehér ember. Ez itt a város fehérnegyede, ami azt jelenti, hogy erre sok az üres üveg. Amarra húzódik az indiánváros, kátránypapír viskók, rozsdás lakókocsik, korhadt gerendaházak, düledező budik. Ha rátelepszel az ósdi, kétlyukú tákolmányok egyik ülőkéjére, sose tudhatod, hogy a legközelebbi szélroham nem borítja-e a fejedre az egészet. Vannak, akik ócska autókarosszériákban laknak. Számukra ez az egyetlen otthon. Az indiánvárosban ritka az üres colásüveg. Nekünk nincs pénzünk frissítőkre, ás ha mégis akad üres üveg, azt a gyerekek kaparintják meg. Az indián piás nehezen szed össze annyit, hogy egy fél liter olcsó whiskyt vehessen az árából. De ez a kisebbik baj. Ha errefelé egy fehér ember berúg, a rendőrök kesztyűs kézzel bánnak vele, berakják a kocsijukba, és hazaszállítják a nejének. Az se baj, ha olyan részeg, mint a disznó. Nemegyszer láttam ilyen elázott alakokat kitámolyogni abból a kocsmából ott, a gatyájuk összehugyozva, az ingük lerókázva. Láttam, amint egy tökrészeg fehér fényes nappal ott pisált az utcán a nagy áruház előtt, a rendőrök meg szépen felhuzigálták a cipzárat a nadrágján, és kávét töltöttek bele, hogy kijózanodjon és hazataláljon. Egészen más a helyzet, ha egy indián issza le magát. A rendőrök élvezik, hogy játszadoznak velünk, akár a macska az egérrel vagy egy madárfiókával. Nemcsak itt Winnerben, a rezervátum összes kis tehenészvárosában is. Mindennapos látvány, amint egy indián meg a párja kijön az üzletből, cipeli, amit vásárolt, a zsarunak meg a kocsijában majd kiesik a szeme, úgy lesi, van-e vajon alkohol vagy sör a zsákjukban. Egy darabig tisztes távolból követi őket, de ahogy kiérnek a városközpontból, a rezervátum határára, nekik esik és elkobozza az italt. A rendőröknek ez is egy lehetőség arra, hogy ingyen piához jussanak. Vehetsz italt a városban, de nem ihatod meg a rezervátumban. Errefelé nem egyformán mérik a jogot. Az indiánokra soha sincs vadászati tilalom. Én többnyire jó fiú vagyok; ami annyit tesz, hogy józan. Hanem aztán, nagy ritkán, a whiskyhez fordulok tanácsért, és ilyenkor becsületesen nekilátok. Előfordul, hogy egy hétig iszom egyfolytában, és két nap kell hozzá, hogy kijózanodjak. Egyszer, nagyon régen, egy újévi mulatság után nem érkeztem haza. Egy hóbuckában leltek rám, csak a lábam állt ki belőle. Egy ócska fürdőkádat megtöltöttek hóval és beleraktak. Közben erőszakkal megitattak velem egy nagy korsó csempészpálinkát. A havat forrónak éreztem, és az egész testem kivörösödött, tényleg vörös bőrű lettem. Egy idő múlva megint fázni kezdtem, és éreztem, hogy a fülem és a lábujjaim kiengednek. A nagybátyámhoz vittek, és ott ágyba dugtak. Olyan gyenge voltam, hogy egy hétig csak feküdtem és bámultam a mennyezetet. A tüdőm sehogy se akart rendesen működni, és borzasztóan szúrt az oldalam. Sámán nagybátyámnak mindenféle gyógynövényekkel sikerült talpra állítania. A mai napig nem emlékszem, hogyan kerültem a hóbuckába. Gondolom, alaposan berúghattam. Régen, amikor az indiánoknak tilos volt italt vásárolniuk, mindent megittunk, amiben csak egy szikra alkohol volt — faszeszt, pocsék párlatokat, politúrt. Elbújtunk vele a ház mögött, vagy bárhol, hogy meg ne lássanak. Nem is volt rá időnk, hogy élvezzük, amit iszunk. Gyorsan ledöntöttük, és fél óra se telt bele, kikészültünk tőle. Most tetszésünk szerint ihatunk. A városokban mindenütt látni indián fiúkat és lányokat, ahogyan kocsmáról kocsmára imbolyognak, és koldulni se restellnek, hogy legyen miből kifizetni a következő italt. Nagyon nagy probléma ez. Sokan halnak meg közülünk autóbalesetek során, mert a fehér ember két találmánya — a whisky és az autózás — nehezen fér meg egymással. És az emberek verekednek. Nem a fehérekkel; egymással verekednek-semmiért. Ezek az itteni fehér rendőrök szívesen elszórakozgatnak Indián úrral, ha egy kicsikét beszív, és még oda is mondogat. Ilyenkor hülyére verik, és mivel az indián részeg, nem is igen érzi. Ok pedig leütik, súlyosan megsebesítik. Előfordul, hogy az indián belehal; máskor megússza egy koponya töréssel vagy bevert pofával. Részeg, így hát nem tud védekezni. Van néhány kis dugasz rendőrünk, nyápic semmirekellők, akik puskatussal, bilinccsel, gumibottal, bunkósbottal csépelik a „nagy, erős indiánt". Ettől aztán férfinak érzik magukat. 35 Néhány éve, egy éjjel, egy kicsit többet ittam a kelleténél. Nem voltam igazán rászeg, csak egy kissé bizonytalanul álltam a lábamon, de jó hangulatban, barátkozós kedvemben. Ezzel együtt bevittek, gorombán bántak velem, durván nagyokat taszítottak rajtam. Próbáltam viccre venni a dolgot, de az egyik tisztnek egy szikra humorérzéke sem volt. Vicsorgott rám, mint egy véreb - „Gyerünk, befelé, te vörös gazember" -, és rám húzott a gumibotjával. Megperdültem és kapásból leütöttem; akkor aztán a másik kettő esett nekem gumibottal. Jó párat behúztam nekik, de végül is hármuknak együtt sikerült legyűrniük; a földön feküdtem, és a leggaládabb, az, amelyik elsőként ütött meg, a mellemen ült. Miközben a két pribékje lefogott, a kezén levő súlyos, tömör gyűrűvel újra és újra az arcomba vágott. Máig is előttem van, ahogyan az a nagydarab, szép mívű ezüstív lesújt rám. Gondolom, pontosan ebből a célból viselte. Egyszóval, tönkreverte a pofacsontot a szemem alatt, tényleg, szilánkokra zúzta. Végül elfáradt a karja, én meg elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, egy orvos foglalatoskodott körülöttem. Gondolom, aggódtak, hogy kiszivárog, mit csináltak velem. - Nincsen semmi baja — mondta az orvos —, csak egy kis zúzódás. Részeg volt, biztosan elesett. — Nem szóltam semmit. Tíz dollárra büntettek és elengedtek. Ida, a feleségem, indulatos teremtés, hamar begurul. - Ki tette ezt veled? - sikította. - Melyik vert meg? Golyót eresztek belé. - És rohant is az ócska 9,65- ösért, ami valahol hevert nálunk, de észhez térítettem. Ez itt nem Little Big Horn, a Kis Nagy Szarv. - Hagyd a hősködést - mondtam, nem is annyira neki, mint magamnak. Egy héttel később elmentem Rosebudba, ahol a kormány orvosa megvizsgált. Azt mondta, hogy az arccsontom csúnyán összetört. Számomra ez nem volt újság. Ott, ahol a rendőr a gyűrűjével megkalapálta, az arcom csúnyán behorpadt. Még most, ennyi év után is érzéketlen az a hely. Pedig talán kellene is, hogy érezzek valamit, de a bennem élő belső hang azt mondja, ne. Ezek az indiánfalók önmagukat pusztítják el, szuperjettel vágtatnak a pokolba. Ugyan mit törődnék épp ezzel az eggyel? Ahányszor csak meglátom a fickót, ujján a hatalmas ezüstgyűrűvel; az arcom sajogni kezd, de a családomra gondolok, arra, hogy mi történne velük, ha saját kezűleg szolgáltatnék igazságot magamnak. De nem felejtek. Várok, figyelek. Egy belső hang int: „Ne játszd a hőst, nem a te formád. Te gyógyító vagy, nem sebeket osztogató." De a másik meg sürget: „Légy férfi!" Lehet, hogy mostanában majd egyszer, ha ráncos képem megint figyelmeztet, megvadulok. Hamarosan már túl vén leszek hozzá, hogy bárkinek egy jót behúzzak, de ha megdühödök, harminc évvel fiatalabbnak érzem magam. Mielőtt fehér testvéreink eljöttek hozzánk, hogy elhozzák nékünk a civilizációt, nem voltak börtöneink. így aztán bűnözőink sem voltak. Börtön nélkül nincs bűnöző. Nem ismertük a zárat, sem a kulcsot, így nem volt köztünk tolvaj sem. Ha egy ember olyan szegény volt, hogy sem lova, sem tipije, de még takarója sem volt, mindig akadt valaki, akitől mindezt megkapja. Túlságosan civilizálatlanok voltunk ahhoz, hogy különösebb értéket tulajdonítsunk a személyi tulajdonnak. A dolgok azért kellettek nekünk, hogy elajándékozhassuk őket. Nem ismertük a pénzt, tehát az ember értékét sem mérhettük vele. Nem voltak írott törvényeink, sem ügyvédeink, sem politikusaink, ezért csalni sem tudtunk. Valóban teljesen rossz úton jártunk, mielőtt a fehér ember megérkezett volna, és én nem is tudom, hogyan lehettünk meg azok nélkül az alapvető dolgok nélkül, melyek, mint most már megtanították nekünk, teljességgel nélkülözhetetlenek egy civilizált társadalomban. Manapság azonban már mindenfelé szemmel látható a fejlődés - amerre csak jársz, börtön börtön mellett, és mi tudjuk, hogy nekünk, indiánoknak épültek. Milyen kár, hogy sokan közülünk nem képesek eléggé értékelni őket! Vannak vidám börtönök, melyek falára nagy betűkkel rápingálták: „Isten hozott!" Máshol a kapu fölött ez a felirat áll: „Szívdöglesztő Hotel." A turisták szívesen fotózgatják a feliratokat, de belül, a börtönök kijózanítócelláiban egyikük se készített még soha egyetlen képet sem. Ha a rendőrök rászeg indián asszonyra lelnek, gyakran azzal szórakoznak, hogy kocsival messze kiviszik a zsályacserjésbe, és csak mérföldekre a legközelebbi háztól engedik szabadon. Az indián lányoknak még a férfiaknál is rosszabb. Vannak helyek, ahol a börtönben a rendőrök megerőszakolják őket. A vád, hogy italosak voltak, legtöbbször koholt. Egy lánynak nem kell piásnak lennie ahhoz, hogy sittre vágják, elég, ha csinos. A zsaruk tudják, hogy a lány szégyellné elmondani, mi történt vele, de még ha panaszt emelne is, ugyan ki hisz egy „részeges indiánusnak"-nak? A fehér kocsmárosoknak is van ám humorérzékük. Nem is olyan régen még kiírták: „Indiánoknak és kutyáknak tilos a bemenet." Ma már nemigen látni ilyet, legfeljebb távoli, eldugott helyeken. Egy-kettőt azért még mutathatnék, de hivatalosan Dél-Dakotában sem az állam, sem az emberek nem alkalmazhatnak velünk szemben ilyesfajta megkülönböztetést manapság, most már csak viccelődnek. Például kis feliratokat raknak a konzervsörök dobozaira meg a whiskysüvegek közé: „Hatalmat a Vörösbőrűeknek." Olvassuk csak az egyik indián újságcikkét. 36 HADIÖSVÉNYEN A WANBLEE-I INDIÁNOK! Mióta csak a fehér ember először elfoglalta a földünket, lenézően és sértően bánik velünk. A lenézés sok formában jelentkezik, a kegyetlentől a jóval kifinomultabb erőszakig,mint például a fajüldöző célzatú tréfák vagy az alig leplezett megvetés. Mi, Wanblee lakói, mindenfajta sértő magatartást elítélünk, mivel mindig is mi voltunk és ma is mi vagyunk az ilyen viselkedés szenvedő alanyai, és következményeit nekünk kell viselnünk. A faji előítéletek kirívó példája a „Hatalmat a Vörösbőrűeknek" felirat a kadokai Municipal Bar borozójában. Kétségtelen, hogy a feliratot a vendéglő vezetői roppant humorosnak találják. A mi véleményünk szerint azonban a felirat távolról sem humoros, hanem sértő és faji előítéletet tükröz. Valóban rendkívül sajnálatos, hogy még mindig igen sok olyan ember akad, aki veszi magának a bátorságot ahhoz, hogy emberfajtákat egyszerűen a saját korlátozott személyes tapasztalatai alapján rangsoroljon. Még aggasztóbb az a tény, hogy polgártársaink nem világosítják fel az ilyen korlátolt, szűk látókörűeket afelől, milyen kevéssé humorosak az ilyenfajta tréfák. Országunkban terjed az a közhangulat, mely a kisebbségi népcsoportoknak azon a követelésén alapszik, hogy egyenrangú népekként ismerjék el őket. Ehhez a követeléshez mi is csadakozunk, és reméljük, hamarosan Kadoka lakói is eljutnak a fejlődésnek arra a fokára, hogy szomszédaikat velük egyenrangú emberekként kezeljék. Wanblee (Dél-Dakota) lakosainak közössége Wanblee-t nem könnyű megtalálni a térképen. Mindössze néhány kunyhóból és bódéból álló kis település. A fehérek úgy mondanák: amolyan falusi nyomortelep, maroknyi koldus, írástudatlan indián tanyája. Ami azt illeti, ezek az írástudatlanok nem is írnak olyan rosszul. Még a helyesírással is tisztában vannak. Elhatározták, hogy „egyenrangú népként" ismertetik el magukat. Alig néhány éve még egyetlen indián sem akadt volna, aki felemelje a szavát ilyesmiért. Vállat vont volna, és arcára kiül az „ugyan mi a fenét tehetnénk?" kifejezés. De változnak az idők. Boldog vagyok, mert megérhettem, hogy mindezt még lássam. Az alkoholizmus nagy probléma számunkra, és amíg ennyi ital hever körülöttünk, az is marad. Sokszor töprengtem már azon, milyen furcsán hat ránk, indiánokra az ital. Kétszáz év alatt sem tanultunk meg bánni vele. Olyan ez is, mint a kanyaró meg a többi járvány, amiket a fehér ember hozott nekünk. Ugyanaz a betegség volt számukra is, számunkra is, mi mégis belehaltunk, nekik viszont rendszerint csak néhány napos kellemetlenséget jelentett. Arra, hogy miért iszunk, találtam néhány okot. Nem biztos, hogy valóban ezek azok; inkább csak hangosan gondolkozom. Mi az italt úgy hívjuk: mmwákhá — szent víz. Úgy vélem, számunkra a látomás olyan fontos és szent dolog volt, hogy amikor a whiskvtől elkábultunk és zavarttá vált a tudatunk, eleinte azt hittük, vallásos élményben részesülünk, álmodunk, látomásunk van. Nekünk nem sok kellett hozzá, hogy berúgjunk; ma is gvorsan a fejünkbe száll az ital. A St. Louisból érkezett, egykori francia kereskedők takarékos népek voltak. Eszükbe sem jutott, hogy nemes nedűt vesztegessenek az indiánokra. A whisky, amit a hódprémeinkért cserébe kaptunk tőlük, legnagyobbrészt Missouri-víz volt, amibe belekeverték néhány csörgőkígyó fejét, némi puskaport és jó adag borsot, hog)7 valami ereje is legyen, aztán minden palackba került vagy egy fél deci valódi whisky is. Tény, hogy nem volt gyenge ital, bár alkohol alig akadt benne. De manapság azt, hogy iszunk, már nem magyarázhatjuk látomás- vággval, és azt sem mondhatjuk, hogy azért nyeljük az italt, mert szent — bár meg kell mondanom, még üvegesen csillogó szemű piások- kal is gyakran előfordul, hog)7 mielőtt a flaskát meghúznák, kilöttyintenek belőle egy keveset a földre, az eltávozottak lelkeinek, mondván: „Nesze, öreg, aki elhagytál bennünket, ez a tiéd", vagy „Nesze, halott barátnőm, oszd meg velem a piát. " Térjünk vissza a kérdésre: miért isznak az indiánok? Azt hiszem, azért, hogy felejtsenek, hogy elfeledjék a nagy időket, amikor ez a föld a miénk volt, és amikor még gyönyörű volt, nem éktelenítették el autópályák, hirdetőtáblák, kerítések és gyárak. El akarják felejteni „otthonukat", a nyomorúságos viskót és a rozsdamarta lakókocsit. Meg- próbálják elfelejteni, hogy nem felnőttként, hanem magatehetetlen gyermekként bánnak velük. A kormány által épített új lakóházakban — előre gyártott nyomortanyáknak hívom őket, mert a legtöbbje szétesik, még mielőtt befejezték volna — este tíz után tilos látogatót fogadni, vagy egy rokonodat meghívni, hogy aludjon nálad. Még azt is megszabják, milyen színűre festheted a szobád falát és milyen függönyöket aggathatsz fel. Előírják, mire költheted a saját pénzedet. Azért iszunk, mert kiskorúak vagyunk, nem felnőttek. Megpróbáljuk elfelejteni, hogy még a drótkerítések közé zárt rezervátumunk sem a miénk többé. Kötelesek vagyunk fehér farmerokat beengedni, bérlőket, hogy aztán maguk és marháik is a mi 37 földjeinken hízzanak. A Pine Ridge-rezervátumban a termőföld kevesebb mint egy százalékát művelik indiánok. Iszunk, hogy elfeledjük, koldusok vagyunk, alamizsnából élünk, a nyolc különféle segélyből, amit a leszerelt katonák, a nyomorékok, az özvegyek, a kitüntetettek, a sokgyermekes anyák és a nagy on öregek kapnak, továbbá a nevelőszülő-szerződések és a jótékonysági szervezetek útján juttatnak nekünk, és ott van még a gyermektartási segély is. Az a legszebb. Az anyák több pénzhez jutnak, ha kirúgják a férjüket. — Nem akarom, hogy velünk éljen - mondják —, mert akkor nem kapjuk a pénzt. A pénz jobban kell, mint ő. - Abban a városban, ahol lakom, csaknem negyven lány él így. Azért iszunk, hogy elfeledjük, semmi olyan feladat nem létezik számunkra, ami férfihoz méltó lenne, aminek elvégzése örömmel tölthetne el. Állás kevés van, legfeljebb pár ezer embernek. Törzsi vagy szövetségi kormányhivatalok. Csak jó házból való, amolyan almaszerű - kívül vörös, belül fehér - indián, egy Uncle Tomahawk - Tomahawk Nagybátyó—kerülhet az ilyenbe. És nagyon jól kell viselkednie, be kell fognia a száját hozzá, hogy meg is tarthassa. Akinek sikerül az ilyen állás, az azért iszik, hogy elfelejtse, mivé lett. Akinek nem, az meg azért, mert még kilátása sincs munkára, a legjobb esetben néhány hétre felfogadják gyomot irtani. Az indián azért iszik, mert nem él. Csak éppen van. Lehet, hogy ez másoknak elég; nekünk nem. Ha egy indiánt részegeskedésért lecsuknak, harminc napot kap. Amint az idő hűvösre fordul, a börtönökben mindig találni harmincöt-negyven indiánt. Lecsukatják magukat, mert ott benn fűtenek, enni adnak nekik és van hol aludniuk. Ez is egy módja az „indiánkérdés" megoldásának. A részeges férj jól megvan a cellájában, de mi lesz a családjával? Ez a dolog szomorú oldala — a gyereket sújtó következmények. Egy férfinak, bármennyire lecsúszott, gondoskodnia kell a rászorulókról, az asszonyokról, gyerekekről. Nekünk indiánoknak — ennek mindig hangot is adtunk — nem az autó, a ház, a tévékészülék a legfontosabb tulajdonunk, hanem a gyerekeink. A többi nem számít. Csakhogy az indián gyerekek felének eleve semmi esélye, hiszen meg sem érik a felnőttkort. Él erre mifelénk egy madár, körülbelül akkora, mint egy galamb, és olyan a formája is. A fején kétoldalt kör alakú minta van. Nem énekel. Ha kinyitja a csőrét, olyan hangot ad, mintha valaki fingana. A fehérek kecskefejőnek hívják. Mi biskó-nak. Ez a madár nem rak fészket. Nem törődik a fiókáival. Összevissza rakja a tojásait, gödrökbe, az autópályára. Némelyik piás is ilyen, elfelejtik, hogy rájuk szoruló porontyaik vannak, nem törődnek velük, nőjenek fel: ahogy tudnak. A nyilvánosság előtt gyönyörűen szónokolnak, nagy a pofájuk, de kevés az eszük. Hanem hát ki az oka? Ugyan kinek fontos, hogy mások legyenek, mintamilyenek? Én nem vagyok iszákos, se biskó, de szent se vagyok. Egy sámán ne legyen szent. Szerezzen a saját bőrén tapasztalatokat, érezze, milyen a mélység és a magasság, a kétségbeesés és az öröm, a káprázat és a valóság, a bátor-ság és a félelem, érezzen mindent, amit a népe érezhet. Legyen képes olyan mélyre süllyedni, mint a pondró, és olyan magasra szárnyalni, mint a sas. Amíg nem élte át mindkét szélsőséges lelkiállapotot, nem jó sámán. Betegség, börtön, szegénység, részegség—mindezt ki kellett próbálnom. Bűnök elkövetésével tartjuk forgásiján a világot. Senki sem lehet olyan megátalkodott, olyan embertelen, hogy7 habtiszta akarjon maradni, lelkét makulátlan műanyag zacskóba burkolja. Az embernek istennek és ördögnek is kell lennie. Jó sámánnak lenni annyit tesz, hogy bele a közepibe, ne vond ki magad semmiből. A sámánnak saját tapasztalatából kell megismernie mindazt, ami az életben csak előfordulhat. Nem szabad visszariadnia attól, hogy néhanapján dühbe jöhet és bolondot csinálhat magából. Az is szent dolog. A természet, a Nagy Szellem — ők sem tökéletesek. A világ nem bírná ki, ha azok lennének. A szellemnek megvan a jó és a rossz oldala. Néha a rossz oldalból többet tanulok, mint a jóból. Fiatalkoromban gyalog csavarogtam be a vidéket, mint a hippik, szénakazlakban vagy a prérin, a szabad, csillagfényes ég alatt aludtam. Beléptem öt vagy hat felekezetbe, mindenféle munkát vállaltam. Majdnem olyan volt, mintha sok-sok különböző ember lettem volna: prédikátor, krumpliszedő, tehenészlegény, rodeóbohóc, táblafestő, javasember, szeszcsempész, a Fiatalemberek Keresztény Szövetségének elnöke. Voltam mind keresztény, mind pogány, szökevény és üldöző, a törvény embere és törvényen kívüli. Iskolás műveltségem nem volt, de úgy szívtam magamba a tudományt, mint a szivacs. A sok megemésztetlen ismeret nagy zűrzavart okozott a fejemben. A csavargás és dühöngő ifjúság korszaka 1926-tól 1935-ig tartott. Ennek az időszaknak a legnagyobb részében hobő és hippi módjára éltem, de akadt sok nyugalmas hónapom is, amikor a gyógyítás tudományát próbálgattam, kezdtem beletanulni a sámánhivatásba. Sok szerelmem akadt akkoriban. Ma ez a lány, holnap egy másik. Előfordult, hogy este jött egy, a következő meg később, éjjel. Ma már mind nagymamák. Ha manapság a boltban vagy az utcán találkozom valamelyikükkel, így szólok magamban: Itt jön ez a vén madárijesztő, ez volt az a lány, a 38 szeretőm. Most vén keselyűnek nevez, és velem riogatja az unokáit. A hajuk hófehér, némelyiknek olyan ráncos a képe, mint az aszalt szilva, és barázdált, mint a Badlands tájai. De úgy tűnik, szemük ma is a régi módon villan. Azon nem fog az idő. El kell mesélnem, hogyan rúgtam be egyszer, és hogyan lett ebből életem legnagyobb piás balhéja. Ketten voltunk egy cimborámmal. Szereztünk egy üveg csempészett italt. Ne feledjük, mindez 1930- ban volt, a szesztilalom idején. A pia rohadt erős volt, szinte nem is értettük, hogyan tudták ledugaszolni. Mire kiürült az üveg, itómní voltunk — vagyis nagyon nagy hangulatban, izgalmas élményekre készen. Törtük a fejünket, honnan keríthetnénk még piát. Már korábban hallottam, hogy odalenn Nebraskában van egy csempész, akitől bármiért lehet italt kapni. Tudtam egy fehér emberről is, akinek a farmján valahol egy rakás bálázóhuzal hevert. Amikor mindezt elmondtam a cimborámnak, az így szólt: „Nézd csak, itt egy kocsi, a tulaj meg sehol. Gyerünk azért a drótért. Htjúpó, hópó, hókáhé!" Az autó egy 1929-es T-modell volt, rendkívül gondatlan gazdája benne hagyta az indítókulcsot. Havazott, amolyan igazi dakotai hóvihar; az utat is alig lehetett látni. Oda se neki. A dolog igazán jól alakult. Tizenöt köteg drótot raktunk fel, amikor ugatni kezdett egy kutya. A cimborám begyulladt és elrohant, de én befejeztem a munkát, és elindultam, hogy becseréljem a rakományt piára. Hát, az úton találkoztam egy másik barátommal. Amikor elértük Upper Cut Mea- tet, a fickó megszólalt: Cody, ahol majd elsüthetjük ezt a drótot, még nagyon messze van. Álljunk meg egy kicsit, és szerezzünk valami innivalót. Ismerek itt egy pasast, tisztességes piája van. " Elvitt egy ismerőséhez, egy öreg fehér emberhez, akivel lementünk a pincéjébe. „Uraim, mit óhajtanak?" Amit elénk tett, tényleg jó volt - tiszta szürkemedvetej és csörgőkígyóhúgy. Olyan erősen havazott, hogy nem tudtunk azonnal továbbmenni, ott kellett maradni egy darabig, körbejárt az üveg, és vertük a blattot. A csempész keménykötésű aggastyán volt, olyan részeg, hogy két kézzel se találta meg a saját orrát. Időnként teljesen kifeküdt. Mégis elnyerte a barátom összes pénzét, ami nem volt sok. Amikor a havazás megenyhült, elgurultunk. Hajnalban értünk a nebraskai Codyba, és a drótért százharmincöt liter piát kaptunk. Az egész napot átmulattuk. Volt a városban egy kávéház, ahol ez volt kiírva: „Hölgyeket szívesen látunk — indiánoknak és kiskorúaknak tilos!" Ezzel együtt bementünk, és ebből nagy bunyó lett. Néhány fehér zsugásnak, akik kifogást emeltek a jelenlétünk ellen, bevertük a pofáját, és jó sok ütést számláltunk. A mulatságot megzavarták a rendőrök, és „részegeskedés és rendbontás" vádjával őrizetbe vettek bennünket, de nem sokáig. A pocsék időjárásnak hála, valahogy leléptünk tőlük, és elvesztették a nyomunkat. Visszamentünk a T-modell- hez. Ekkor már kezdtük sajnálni a tulajdonosát, és gondoltuk, értékelné, ha visszajuttatnánk neki a kocsit. Csakhogy belebotlottunk más emelkedett hangulatú népekbe, volt köztük néhány jóképű fiatal nőszemély is, és elhatároztuk, hogy hazaszállítjuk őket. Lassanként el is potyogtattuk a társaságot, egyenkint, kit Upper Cut Meatben, kit Bad Nationban, Potato Creekben, Porcupine-ban, meg Wososóban, csupa apró településen. Aztán megint délnek fordultam, Nebraskába. Kilgore-nál elakadtunk a hóban, és az egész éjszakát ott töltöttük, egy pasassal együtt, aki segített pusztítani a kerítésszaggatót. Egy nappal később szabad lett az út. Átmentünk Valentine-on, és Crookstonban pénzzé tettünk valamennyi piát. Gondolom, részeg lehettem, mert megpördültem a kocsival és elakadtam. Ahogyan kifelé igyekeztem az árokból, a kocsi hátsó fele összetört. Hát így aztán ott hagytuk a Fordot. Mellig érő hófúvásokon át küzdöttük be magunkat Crookstonba. A szél hordta fehér pelyhek egyes helyeken valóságos dombokat alkottak, máshol meg kopasz foltokban kilátszott a föld. Pelyhes fehér volt az egész világ; de vezetni azért lehetett — én legalábbis tudtam. A főutcán belebotlottam egy 1928-as Chevroletbe, a hideg miatt járó motorral hagyták, közvetlenül a kocsma előtt. Ekkora kísértésnek nem bírtam ellenállni. Mondtam a cimborának, szedje ki az összes piát az ott hagyott T-modellből, és várjon rám az úton, az új Chevroletemmel felszedem. Még mindig tajt siker voltam. Útban Gordon felé még egy indiánnal találkoztunk. Eltévedt a hófúvásban, félig megfagyott. Rettenetesen megörült nekünk. Életet vertünk belé, de ezzel aztán ki is fújt a pia. Pine Ridge-ben akartam kiegészíteni a készleteinket, ahol viszont megtudtam, hogy a rendőrök égre-földre keresnek. Amikor ezt meghallotta a cimborám, mehetnékje támadt. „Le kell dőlnöm egy kicsit", mondta, és sose láttam többé. De az a tag, aki Gordonba igyekezett, a jégcsappá vált pasas, akit felolv asztottam, azt mondta, tartozik nekem a jó heccért azzal, hogy marad. Vidám fickó volt, de a nyakamba ájult. Tudtam, nem érdemes rá várni. Napokig nem tér magához. Újabb társat kerestem, és közben a törzsi rendőrök karjába szaladtam. - Hé, John, te Dél-Dakotában, Norrisban elloptál egy T- modellt. Letartóztatunk. - A képükbe vigyorogtam. - Tessék, győződjetek meg róla a saját szemetekkel. Az én kocsim Chevrolet, a rendszáma pedig nebraskai. Még egy Chevroletet se tudtok egy T-modell- től megkülönböztetni? Szép kis rendőreink vannak! - Bámultak, 39 mint a birkák. Nem értették a dolgot. — Na ne szomorkodjatok — mondtam nekik. - Itt egy kis poloskairtó, húzzátok meg! - Kénytelenek voltak elengedni. Most már csak magamra voltam utalva. Keletre menni kicsit kemény dolog volt. A hó méternél magasabb, az út egyetlen teherautónyom. Elj utottam egy benzinkútig Wounded Knee-nél, a kutasnak mondtam, tegye fel a hóláncot mind a négy kerékre, és tankoljon tele. Amikor ezzel kész lett, beküldtem a műhelyébe, azzal, hogy hozzon még egy kis olajat. Amíg bement érte, nekilódultam a kocsival, tövig nyomtam a gázt, de a hó nagyon lefogott. Vagy kétszáz méter után hátranéztem, láttam, hogy a kutas puskával lő utánam. Jó lövész lehetett, a golyók fenemód közel fütyültek. Az egyik súrolta az irhagalléromat, a másik meg a kalapomat ütötte át. Kicsit megégette a hajamat. A Chevrolet hátsó ülésén egy 7,62-es flinta hevert. Megálltam és visszalövöldöztem. Egy kis piff-puff után mindketten lehiggadtunk. Volt, mi lehűtsön, tekintve, hogy a hőmérséklet mínusz húsz fok köré süllyedt. Továbbra is keletnek tartottam, volt még vagy fél liter mniwákhá nálam, belső fűtésre. Amikor Martin közelébe értem, egy nyárfaligetben hagytam a kocsit, a városon kívül. Gondoltam, nem gyalogost keresnek. Beesteledett, és egy kapualjban lapultam meg. Ködös volt a fejem, de nem annyira, hogy ne várjam ugrásra készen a lehetőséget. Figyeltem, ahogyan a rendőrök nyüzsögnek a kocsik körül, ujjlenyomatokat keresnek a kilincseken, átfésülik a vendéglőket és bögrekocsmákat. Sejtettem, kire vadászhatnak. A rejtekhelyem mellett egy fiatal lány ment el éppen. — Wtcsícsálá, szépségem — suttogtam -, gyere ide! — Nem ijedt meg tőlem, se a sötétségtől. — Ki vagy te? — kérdezte. Kezében nyitott nyúzókés villant. Nem csoda hát, hogy nem félt. Mondtam neki, barátkozzon egy kicsit a rendőrökkel, tudja meg, mi folyik. Pillanat alatt visszajött. — Figyelj, John, aszongyák, megcsaptál valami kocsikat. Állatira izgulnak, hogy elkapjanak. Hallod, te aztán harcos vagy, igazi vagány! Hat kocsi! Hat kocsi! Elállt a szavam. Akkor még nem tudtam, hogy még egy valaki csinálta éppen ugyanazt, amit én: innen is, onnan is kölcsönvett egy-egy kocsit. Jól összezavartuk a törvény embereit. Sorra kapták a táviratokat és telefonokat a lopásokról, amiket elkövettem, a messzi északi Holabird, Tennis, Grassrope, Grindstone és Eagle Butte községekből, Dél-Dakotából, miközben ugyanakkor a nebraskai Hire- ben, Cherryben, Valentine-ban és Nonpareilben is garázdálkodtam. A muris az, hogy egyikünk se futott soha össze a másik tréfás kedvű autóssal, pedig útjainknak időnkint keresztezniük kellett egymást. Jó nagy területet berohangált. A rendőrök alighanem azt hitték, valami hatalmas varázsszerem lehet, hogy képes vagyok ennyi különböző helyen egyszerre felbukkanni. Közben pedig itt dekkoltam a kapualjban, Martinban, és mindjobban összemelegedtünk a csinos lánnyal. - Hideg van itt, John - mondta —, gyere, elviszlek, hogy megmelegedj. — Melegedésre nem volt különösebb szükségem. A pia kellemes tüzet gyújtott a gyomromban. A wícácsálá elvitt egy félvér szeszcsempészhez. Derékig csupasz volt, a kályhája vörösen izzott. Mellbimbói fölé tetoválva ez állt: „sör" és „bor". Hallottam már erről a fickóról, meg a hozzá tartozó öreglányról is, azt mesélték, a spiné mellbimbói fölött is van tetovált felirat, de az úgy szól, hogy: „édes" és „savanyú". Az asszonyt nem láttam sehol. A férfiról azt tartották, ha józan, fogához veri a dollárt. Olyankor fehérember-természete hatalmasodik el rajta. De ha piás, igazi indián, ajándékozó szívű. Most olyan részeg volt, mint a csap, ahogy mondani szokás. A pince felé intett. — Igyatok. Az én számlámra. - Azzal lefeküdt a földre, és horkolni kezdett. Ez egy ilyen éjszaka volt. Hát, neki is láttunk haladéktalanul. Öreg, hogy az a pia milyen volt! Még a ruha is gőzölgött rajtunk, mint a gejzírek a Yellowstone Parkban. Ott maradtunk reggelig, akkor ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy továbbálljak. Felkaptam vagy öt liter poloskairtót, hogy ki ne száradjak, és találtam magamnak új kocsit is, egy vadonatúj Chevroletet, alig huszonöt mérföld volt benne. A jóképű leányzó pápát intett, és sok szerencsét kívánt. Rosebudba igyekeztem. A hó olyan magas volt, hogy a vadonatúj autó már-már beadta a kulcsot. Amikor visszaértem Todd megyébe, egy fekete lovon ülő alak elállta az utamat. A kavargó hóban is kiszúrtam, hog}' törzsi rendőr. Mielőtt még előkaphatta volna a fegyverét, a mellének szegeztem a 7,62- est. Mondtam, dobja el a pisztolyát. Hang nélkül megtette. Rászóltam, „Kapaszkodj, bátyám", és lőttem egyet a ló füle mellett, mire az állat úgy eltűnt, mint olajozott fing a villámhárítón. Odébb mentem vagy húsz métert, és felszedtem a földről a rendőr szolgálati 9,65-ösét. Ahogy továbbmentem, a hóban elakadt indiánokkal találkoztam. — Légy nagyon óvatos — mondták —, két állam és az egész szövetségi rendőrség téged keres. A rádió azt mondja, veszélyes bűnöző vag}', és ha le akarnak tartóztatni, védekezni fogsz. - Visszamentem hát Par- melee-be, volt ott jó néhány barátom, de most egyik se akart megismerni. így aztán a szűz hóban indultam el Kadokába. A mélyedésekben sokszor az ablakig ért, lágyan, pelyhesen szálldogált körülöttem, mint a szappanhab. Cigarettát kerestem a kesztyűtartóban, de helyette egy 11,17-est találtam benne. Innen kezdve a dolgok összezavarodnak. Valahol, valahogyan elvesztettem vagy tizenkét órát, sehogy nem bírok rá 40 visszaemlékezni. Amikor Norrisba értem, oda, ahonnan az egész nag}' muri elindult, teljesen józan voltam — hogy a fene egye meg! Valakinek odaadtam a vadonatúj pótkereket huszonöt liter szürkemedvetejért cserébe. Beleszaladtam a T-modell gazdájába, a kocsiéba, amivel útra keltem. Úgy tűnt, sürgősen csevegni kíván velem, de amikor meglátta a nálam levő fegyvertárat, gyorsan jobb belátásra tért. Ezután az események megint nem világosak. Norris és Belvidere között, két mérföldnyire délre attól a helytől, ahol akkoriban éltem, egv vízmosásban ott hagytam a kocsit. Két revolvert zsebre vágtam, és valahogyan eljutottam a kunyhómhoz. Kellemesen fáradt Voltam. Végül is háromnapi kemény munka állt mögöttem - vagy lehet, hogy négy nap volt? A kutyaugatásra ébredtem. Tudtam, eljött értem a törvény. Szerencsémre, először az indián rendőrség érkezett meg. Megértő szívű sziúk voltak. Tizenöt méterre a kunyhótól megálltak, és bekiáltottak: - Testvérünk, békésen akarunk magunkkal vinni. Nézd, eldobjuk a hét-hatvanketteseinket. — Közvetlenül a lábam elé hajították, a hóba. Jó érzés volt látni. Előkotortam a pisztolyaimat, és melléjük dobtam őket. - Báty ók, ne rakjátok rám a karperecet — kértem. - Meg kell lennie, testvérünk. Jönnek utánunk a fehér rendőrök. Ha látják, hogy nem vagy bilincsben, lelőnek. De majd mi megvédünk. — Mit tehettem, megköszöntem a kedvességüket. Kivittek az útra, és ott tényleg várt rám vagy egy tucat fehér, kocsijuk színültig megrakva mindenféle lőfegyverrel, egyre csak jöttek a járőrautók, még olyan messziről is, mint Rapid City, Pierre, Chamberlain, Yankton, Wall és Hot Springs. Újságírók rohangáltak körülöttem, fotóztak, dirigáltak, hogy erre meg arra forduljak, mosolyogjak. Az egész szabályos temetési menetté fejlődött. Ott álltam megbilincselve, mögöttem két rendőr, egy-egy fogta jobbról-balról a karomat. Most egyszerre tényleg úgy kezeltek, mintha valaki volnék. Próbáltam megértetni velük, hogy egy szikrát sem vagyok veszedelmes, ők azonban közölték velem, hogy tőlem minden kitelik, és ezért velem nagyon kell vigyázni. A rezervátum káská-jában kötöttem ki, nekünk is volt itt a Rosebud- ban saját külön „szívdöglesztő hotel"-ünk. Meglehetősen hamar úgy döntöttek, hogy bűneim túlságosan rettenetesek ahhoz, hogy a törzsi bíróság ítélkezhessen fölöttem. Kiszedtek a fogdából, és átvittek Deadwood Citybe a Black Hillsben. Ott, egy hatalmas teremben beírtak egy könyvbe, és vallomást kellett tennem. Négy vagy öt gyorsíró írta, amit mondtam; még az ujjlenyomataimat is megcsinálták, gipszből. Fogalmam sincs róla, minek. Közveszélyes bűnözőként emeltek vádat ellenem, vagyis lopott gépkocsik átviteléért államhatárokon, ami a szövetségi törvény megsértését jelentette. Tizenegy vádpontot soroltak fel, de időre volt szükségük ahhoz, hogy tisztázzák a tényeket. Ebben nem is kételkedtem. Két hónapot töltöttem Deadwoodban. Addigra a barátaim és rokonaim összeszedték a pénzt az óvadékra, és szabad voltam megint. Szükségét éreztem annak, hogy böjtöljek egy sort, és felmenjek a hegyre a hanbalécseja, a látomáskeresés miatt. Ott gubbasztottam egyedül a gödrömben, rágódtam a problémáimon, hagytam, hogy rám szálljanak a látomások. Miután lejöttem, nagybátyám, maga is híres sámán, megmagyarázta a látomásaimat. Azt mondta: „Öcsém, börtönbe kerülsz, de egy év sem telik belé, és kiszabadulsz. Nehéz lesz, de mégse félj tőle. Jó lecke lesz a számodra. Teljes értékű emberként kerülsz majd ki belőle, így hát fel a fejjel. " Júniusban került végre sor a tárgyalásra. Két nappal később érkeztem, emiatt nagy balhét csaptak. - Mit akartok? — kérdeztem. - Itt vagyok, nem? Én indián módra mérem az időt. Nálatok meg mindig az az átkozott kapkodás. - A tárgyalás időtartama alatt napi három dollárt kaptam, egyet a hotelre, kettőt, hogy legyen mit ennem. A két dollárt mindennap a kupira költöttem, hogy nevelődjek. Deadwood akkoriban rendkívül nyitott bányaváros volt, feltehetően ma is az. Jó helyek voltak ott, mindenféle szerencsejátékkal, meg rengeteg köny- nyűvérű nőcskével. Ma is forgalmas turistaközpont, Wild Bill Hickock, Calamity Jane, meg minden, tudod. Mind ott nyugszanak a kis temetőben, vadnyugati módra, csizmástul, és turistaszezonban nagy éjszakai show-kat rendeznek, „Wild Bill utolsó tűzpárbaj a", a történelmi nevezetességgé vált régi kocsmában, ahol a dolog valóban történt. Deadwood pontosan az a hely volt, ahol a tárgyalásomat tartani kellett. Volt stílusa. A tárgyaláson egyre nagyobb lett a zűrzavar. Én részeg voltam, amikor a kocsikat kölcsönvettem. Az összes cimborám és mindenki, akivel csak kapcsolatba kerültem, részeg volt. Az összes tanú részeg volt. Jó néhány rendőr is a pohár fenekére nézett, és ami az elkölcsön- zött kocsik gazdáit illeti, hát az ok, amiért a fickók nem tartózkodtak az autójukban, feltehetően szintén az volt, hogy tömény szesz fogyasztásával voltak elfoglalva valahol. Kéjutazásom idején alighanem kellett valaminek lennie a levegőben, talán az utakat rengeteg porhóval behordó szél tette, hogy akkoriban Dél-Dakotában mindenki, fehérek és vörös bőrűek egyaránt, egyszerre veselkedett neki, mondván: „Rúgjunk be!" 41 A tanúk ellentmondtak egymásnak és önmaguknak. Ugyanezt tették a rendőrök is. Ráadásul állandóan összekevertek Running Horse- szal — Rohanó Lóval —, azzal a másik fickóval. Ezenkívül ugyanakkor, amikor mi, még néhány jelentéktelenebb figura is dáridózott azon a környéken. Egyébként szóra sem érdemes balhékat csináltak, de most ezeket is előhozták, úgyhogy végül már senki sem ismerte ki magát, ki mit követett el. A bíró tanácstalanul széttárta a karját. Közel állt az idegösszeroppanáshoz. - Főnök, nagyon kérem - mondta könyörögve —, vallja bűnösnek magát az első vádpontban, és én azonnal elejtem a másik tízet. Pusztán attól, amit itt végighallgattam, kegyetlenül másnaposnak érzem magam. Könnyítse meg a dolgomat, főnök, és én is megkönnyíteni a magáét. — Ez tisztességes ajánlatnak tűnt. Volt ügyvédem, apám egy barátja, rábíztam a dolgot. Összedugták a fejüket a bíróval, majd az ügyvéd visszajött, és azt mondta: - Valld magad bűnösnek az első vádban, John. Készek rá, hogy csak javító-nevelő munkára küldjenek, ne a sittre. Az meg olyan, mint az iskola - a fele tanulás, a fele munka. Egy évet és egy napot sóznak rád. Ez a jó magaviseletért járó büntetéselengedést figyelembe véve kilenc hónapot jelent. így aztán roppant ünnepélyesen fölálltam, és így szóltam: — Valóban megtettem, amit az első vádpontban állítanak. - A bíró olyan boldog volt, hogy megszabadult tőlem, hogy hosszan rázogatta a kezemet, újra és újra elkapta. A szövetségi békebíró a chillicothe-i javítónevelőbe vitt, Ohióba. Az első harminc napot keményen végig kellett dolgozni. Aztán könnyebb lett — reggel iskolai oktatás, délután szakmunka gyakorlása. Azt mondták, válasszak valamilyen szakmát, és én a hirdetőtábla-festésnél maradtam. Ennek a munkának van valami köze a művészethez, az pedig mindig vonzott. A főnök, egy Nolan nevű rabtársam, öt évet kapott. Jó szakember volt, sokat tanultam tőle. A legnehezebb munkával kellett kezdenem, egy hatalmas siló, vagyis gabonatároló tetejére festettem betűket. Két szál kötél tartotta keskeny pallón libegtem, a szél ide-oda sodort, mint holmi száraz falevelet, az egész környéket telefröcsköltem festékkel. Ohio szörnyen kicsinek tűnt onnan, ahol én himbálóztam. Néhanapján ma is festek még. A helyi Kereskedelmi Kamara hirdetőtáblái az autópálya mentén, az ABC-áruház homlokzata, a képek a fuvarozókocsi oldalán - mind az én művem. De alighanem abba kell hagynom a dolgot. Ez a sok új festék, amivel manapság dolgozni kell, mind csupa vegyszer, csupa méreg. Az ember akár akarja, akár nem, beszívja a gőzüket, és rosszul lesz tőlük. Köhög és marják a szemét. Ez is egy fajtája a környezetszennyezésnek. Azt hiszem, nem bírom tovább csinálni. De nemcsak szakmát tanultam Chillicothe-ban. Amikor lecsuktak, szinte írástudatlan voltam. Alig beszéltem valamit angolul. Ahogy korábban említettem, ennek az volt az oka, hogy az iskolában csak a harmadik osztályig juthattunk. Nekem is, csakúgy, mint a többi korombeli gyereknek, nyolc éven át a harmadikat kellett járnunk, minden évben újra és újra ugyanazzal kellett foglalkoznunk. Ráadásul nem is értettük, mit mondanak a tanítók, és ők se értettek bennünket. A fogházban a vasárnap kivételével naponta iskolába jártam. Rájöttem, hogy megy nekem a matek, ami eléggé furcsa felfedezés volt. Még az iskolánál is többet tanultam azonban a rabtársaimtól. Rengeteg idő volt rá, hogy dumáljak velük, hallgassam őket, mesélgessünk egymásnak. Megtanultam például káromkodni, megismertem minden mocskos kifejezést. Ez fontos kiegészítése volt az ismereteimnek, mi indiánok ugyanis nem tudunk szitkozódni. Ha egy fehér ember valami vaskos sértést vágott a fejemhez, én csak egyetlen módon tudtam kifejezni a felháborodásomat: a medvemorgással — hrrrhn, hrrrhn. Csakhogy semmit se értem vele, hiszen a fehér nem értette. És ha az ember medve módra morogni kezd, azt harcnak kell követnie, kést kell rántani. Annyit pedig rendszerint nem ért meg az ügy. Most már csak azt mondtam: „Rohadt strici!" és kész. így határozottan egyszerűbbé és könnyebbé vált az érintkezés a fehérekkel. Amikor kijöttem a javító-nevelőből, éreztem: felnőtté váltam. Kilenc hónapot töltöttem benn. Ennyi időbe telik, amíg megszületik egy gyerek. Ügy éreztem, újjászülettem. Néha elgondolkodom rajta, miért is rúgtam ki akkor annyira a hámból. A legvalószínűbbnek a következő magyarázat látszik: Régen egy férfi a nagylelkűségével szerezhetett tekintélyt, azzal, hogy másoknak adott, de nekünk semmink sem maradt, amit bárkinek is adhatnánk. Tisztelhetnek valakit azért, mert sámán. Én sámán voltam, de a hitemet üldözték, csak titokban vallhattam. Szégyenletes vademberbabonának bélyegezték. Sámánhivatásomat csak titokban gyakorolhattam, az is kockázatos volt. Abban az időben az embernek többnyire szégyellnie kellett, hogy sámán, idegenek előtt letagadtam. A férfi valaha azzal szerzett magának hírnevet, hogy ügyesen vadászott, rendesen ellátta a családját, csakhogy mára nem maradt vad, amit elejthetnénk. Azért, hogy hazahordjuk a szűkös kormányfejadagot, azt a nemszeretem-ennivalót, amitől idegenkedünk és sose fogjuk megszokni, ugyan ki tisztelt volna. Egykor harcosok voltunk, bátorságunk csodálatra méltó. Semmivé, senkivé váltunk. A múltban, ha egy férfi nyomoréknak született s így tettekkel nem tudott tekintélyt kivívni, ha éles eszű volt és világosan gondolkozott, pusztán bölcsességéért is tisztelhették. Most azonban a mi bölcsességünket a 42