www.Sánta Őz a sziú varázsló.eoldal.hu

15 / A FENN-LENN, ELŐRE-HÁTRA, JEGES-TÜZES ELLENTÉTPÁROK Most bohócokról fogok mesélni neked, de amit mondok, nem lesz vicces. Számunkra, indiánok számára mindennek mélyebb értelme van; bármit is teszünk, valamilyen formában mindig a hitünkkel kapcsolatos. Erre akarok kilyukadni. Nekünk a bohóc szent lény, különös erő van benne, nevetséges, magasztos, megbotránkoztató, látnoki. Mindez együtt igaz a bohócra, és van benne valami, ami ennél is több. Miközben bolondozik, a bohóc tulajdonképpen szent szertartást végez. Erő van benne. A mennydörgéslényektől ered, nem az állatoktól vagy a földtől. A mi indián hitünk szerint a bohócban nagyobb erő feszül, mint az atombombában. Ez az erő pehelyként fujhatná el a Capitolium tetejét. Meséltem már, hogy valamikor rodeobohóc voltam. Amit csináltam, majdnem ugyanazt jelentette, mintha vallási szertartást végeztem volna. Számomra az, hogy bohóc voltam, alig különbözött attól, mint ha sámán lettem volna. A két dolog, természetükettekintve, ugyanaz volt. A mi nyelvünkön a bohócot úgy mondjuk: héjóká. Egy mindent visszájára fordító bölcs ember, aki a fentből lentet, az előréből hátrát, az igenből nemet csinál. Akárkivel megtörténhet, hogy bohóccá válik, egyik napról a másikra, akár tetszik neki, akár nem. Héjóká-vi. válni roppant egyszerű. Elég hozzá a villámról, a mennydörgésmadarakról álmodni. Az ember álmodik róluk, és reggel arra ébred, hogy héjóká lett. Semmit nem tehet ellene. A bohóc tiszteletet élvez, ugyanakkor bohócnak lenni szégyen is. Erő jár vele, de meg kell fizetni érte. A héjóká különös dolgokat művel. Azt mondja, „igen", és azt érti rajta: „nem". Fordítva, háttal előre ül a lován. A jobb lábán hordja a bal mokasszinját, a bal lábára húzza a jobb csizmáját. Amikor látszólag jön, akkor valójában megy. Fullasztó hőségben, a hőhullám közepén didereg, téli egyujjas kesztyűt húz és takarókba burkolózik. Hatalmas tüzeket rak, és siránkozik, hogy halálra fagy. Télen, amikor tombol a hóvihar és a hőmérséklet mínusz negyven fok alá süllyed, a héjóká fürdik az izzadságban. Rettenetesen melege van. Egy szál fürdőruhában bejelenti, hogy most megy, úszik egyet, hogy kissé lehűljön. Nagyanyámtól hallottam egy bohócról, aki fagypont alatti időjárásban pusztán egy ágyékkendőben, pucéran járkált, és egyfolytában nyavalygott, hogy nem bírja ezt a hőséget. Héjóká Oszninak, Hideg Bolondnak hívták. Egy másikat úgy emlegettek: az egyengető. Állandóan kalapáccsal a kezében rohangált, minden kerek vagy gömbölyű tárgyat ki akart egyenesíteni, levesestálakat, tojást, labdát, gyűrűt, kocsikerekeket. Nagyanyámnak is volt egy, az akkori időkben használatos, hosszúkás csepp formájú üvegburája a petróleumlámpához. Na ő azt is kiegyenesítette. Nem könnyű szent bohócnak lenni. Még keservesebb a családnak, amelyhez tartozik. A semmirekellők, piás naplopók gúnyt űznek a héjóká-khói, de a bölcs vének tudják, hogy a bohóc mennydörgésálmodó, hogy a mennydörgéslények parancsolják neki a furcsa dolgokat, hogy mindegyiknek a saját álma szerint kell viselkednie. Azt is tudják, hogy a héjóká megóvja az embereket a villám és a vihar pusztításától, és hogy visszás, nevetséges cselekedetei szentek. A nevetés — az valami nagyon szent dolog, különösen nekünk, indiánoknak. Az olyan emberek számára, akik olyan szegények, mint mi, akik mindenüket elvesztették, akiknek annyi sok halált, bánatot kellett elszenvedniük, a nevetés becses ajándék. Akkoriban, amikor a fehér ember járványai következtében úgy hullottunk, mint a legyek, amikor rezervátumokba hajtottak bennünket, amikor a kormány által kiutalt élelmiszer nem érkezett meg és éhínség dúlt, micsoda áldást jelenthettek azokban az időkben a héjóká-k kópéságai! Mi indiánok szeretünk nevetni. Fagyos téli éjszakákon, amikor a hideg és az éhség nem engedte szemünkre szállni az álmot, héjóká-történetek feledtették velünk nyomorúságunkat. Például az, amelyik arról a héjóká-ról szól, aki úgy tett, mintha nem tudna angolul. Bement egy büfébe, és rámutatott egy szendvicsre: — Gyorsan add a sonkát, sajtot, ha nem sietsz, azt megbánod. - Vagy a lányról, aki egy pár gyönyörű mokasszint adott az öccsének. - Ohá - mondta a lány -, húzd fel. — A lány öccse héjóká volt. Csakhamar visszajött a lányhoz, a kezében egy tál még bugyborékoló, forró levessel. Benne úszott a darabokra metélt mokasszin. Az öcs kanalazni kezdte a levest. — Mit csinálsz a szép mokasszinnal? — ripakodott rá a lány. - Nem azt mondtad: Wóhá - hogy főzzem meg? — kérdezte vissza a szent ember. Talán te is hallottad a történetet arról a héjóká-ró], aki elment a boltba, hogy konzerveket vegyen. Nem tudott se írni, se olvasni. Ránézett a konzervekre ragasztott képekre - zöldbab, csirke, borsó kellették magukat rajtuk. Ami megtetszett neki, megvásárolta. Meglátott egy kutyaeledel-konzervet is, kövér kutyakölyök volt a címkéjén. A bohóc megvette és jóízűen megette. — Ez igen — mondta —, kutyakölyköt ilyen jól elkészítve még nem ettem. Mesélgetjük a héjóká teknős és barátja, a héjóká béka esetét is. Egy tóparti sziklán ültek. Eleredt az eső. - Gyerünk innen — mondta a héjóká teknős a cimborájának -, mert még elázunk. - Helyes, keressünk 234 menedéket az eső elől - felelte a héjóká béka. És zsupsz, beugrottak a tóba. Lehet, hogy egy fehér ember nem találná túl viccesnek ezeket a kis történeteket, mi azonban, akárhányadszor is halljuk, jókat kacagunk rajtuk. A bohóc a benne lakozó különös erőt a wágíjá-tói, a szent repülő lényektől, a mennydörgésmadaraktól kapja. Mondok hát róluk is néhány szót. A mi hitünk szerint a föld ifjúkorában a mennydörgésmadarak óriások voltak. Ok ásták a folyómedreket, hogy a vizeknek legyen hol lefolyniuk. Ok voltak a vizek urai. Harcoltak az ucséghilá- val, a hatalmas víziszörnnyel. A szörnyet vörös szőr borította, egy szeme és a homloka közepén egy szarva volt. Aki megpillantotta, egy napra megvakult. Másnap wídgó lett, megbolondult, és a harmadik napon meghalt. A Badlandsben ma is találni Mséghilá-csi>ntokát, tengerikagyló- és teknőckövületek között. Bármennyire másként gondolkodsz is esetleg, az számodra is tény, hogy ezen a tájon valaha hatalmas óceán hullámzott, hogy minden a vizekkel kezdődött. Akkoriban, amikor a mennydörgéslények még a földön éltek, nem volt szárnyuk, és az esőket nem kísérte mennydörgés. A mennydörgéslények halála után lelkük felszállt az égre, a felhőkbe. Szárnyas lényekké, wágíjá-vá lettek. Földi testük kővé vált, akárcsak a víziszörnyé, az ucséghilá-é. Az ő maradványaik is szanaszét szóródtak a Bad- landsben. Sok gághi dámé is akad arra — fekete, lándzsahegy formájú kővé változott villámcsapás. Magasan fenn, a felhők fölött, a világ végén, ahol a nap lenyugszik, ott van a wágíjá birodalma. A hegységbe négy ösvény vezet. A keleti ösvény bejáratát egy pillangó, a nyugatiét medve, az északiét őz, a déliét pedig hód vigyázza. A mennydörgésmadarak hatalmas fészke szikkadt csontokból épült. A közepén óriási tojás, abból kelnek ki a mennydörgésmadár-fiókák. A tojás hatalmas nagy, nagyobb, mint egész Dél-Dakota állam. A négy nagy, vénséges vén mennydörgésmadár közül is a legelső a nagy nyugati wágíjá. Felhőkbe öltözött. Testének körvonalai bizonytalanok, de hatalmas, négyszeresen tört szárnya van. Lába sincs, de vannak karmai, félelmetes óriáskarmok. Feje sincs, de óriási csőrében éles fogak sorakoznak. A színe fekete. A második mennydörgésmadár vörös. Szárnya nyolcszorosán tört. A harmadik mennydörgésmadár sárga. A negyedik mennydörgésmadár kék. Ennek a negyediknek se szeme, se füle. Igazából nem tudom neked elmondani, milyenek is a mennydörgésmadarak. Arcuknak nincsenek vonásaik, alakjuknak nincs formája, karmuk nem lábon nőtt, szemük valójában nem szem. Hajdanvolt szentembereink egyike-másika időről időre vethetett rájuk egy pillantást látomásában, de összességükben soha senki sem láthatta őket. Egyetlen ember sem, még álomban sem mutatkoznak meg teljesen. Ki tudhatná, hogyan is néznek ki a hatalmas mennydörgéslények? Te tudod, hogy néz ki Isten? Csupáncsak azt tudhatjuk, amit a régiek meséltek róluk, meg amit révületünkben látunk. A mennydörgésmadarak a wákhá ójádé— a szent szellem-nemzetség. Egyetlen élőlényre sem hasonlítanak. Gigászi isteneknek nevezheted őket. Ha szóra nyílik az ajkuk, mennydörgést mondanak, és mindegyik mennydörgésmadár-fióka visszhangozza szavukat. Ezért hallani először a fülsiketítőén robbanó csattanást, s aztán a halkabb, hosszabb dörgést. Ha a wágíjá szeme kinyílik, villám csap ki belőle, akkor is, ha a mennydörgésmadárnak nincs is szeme. A szeme helyén félholdak vannak, és mégis villámokat lövellnek. A mennydörgésmadarak részei a Nagy Szellemnek. Alighanem az ő erejük a leghatalmasabb az egész világegyetemben. A magasan, a felhőkben összeütköző meleg és hideg ereje ez. A villám — a napból kicsapó kék villám. Olyan ez, mint egy óriási hegesztés, mint egy másik nap teremtése. Olyan ez, mint az atomerő. A mennydörgéserő véd és rombol. Jó és rossz egyben, ahogyan Isten is jó és rossz, a természet is jó és rossz, ahogyan te is, én is jók és rosszak vagyunk egyben. Hatalmas, szárnyas erő. Ha ábrázolni akarjuk a villámot, így szoktuk lerajzolni: ^ villás végű, zegzugos vonallai. A villák hegyét tollszerűen vonalkázzuk, hogy a szárnyas erőt éreztesse. Hitünk szerint a villám két — egy jó és egy rossz - ágra válik szét. A jó ág a fény. A Nagy Szellemtől ered. Benne van az első villanás, amely világosságot hozott a földre akkor, amikor még semmi sem volt - semmi fény, csak a sötétség. És a Nagy Szellem, a Fényisten, megteremtette a fényt. Néha látni olyan villámot, amely egyetlen sávbancsap le, nem futnak szét belőle sugarak. Az ilyen villám áldást hoz. Fényárba vonja a földet; megvilágítja az ember tudatát. Látomásokkal ajándékoz meg bennünket. Az ilyen villám is összekapcsolja az eget a földdel, mint a szent pipánk szára és füstje. Ilyen villámtól kapta az ember először a tüzet. A mennydörgés pedig, az volt az első hang, talán az első szó. Sokkal-sokkal előbb, hogysem az első fehér ember megjelent volna, mi már átéltük a fény látomását, és tudtuk, mit jelent. 235 A villámerő áhítatkeltő, rettenetkeltő. Romboló jellege félelemmel tölt el bennünket. A délről lecsapó villám veszélyt jelent. Szél ellen cikázik. Ha útjában egy másik villámmal csap össze, az olyan, mint valami világméretű autókarambol. Megöli azt, aki látja. Nem segít azon már se ügyvéd, se bíró, se pap. A dél felől lecsapó tűzcsóva neve dúwá — egyik istennek a nyila. Előfordul, hogy egy lovat ér. Látni, ahogyan az állat erei felizzanak, olyan, mint egy röntgenkép. Aztán ott, ahová a villám becsapott, mélyen a földbe fúródva, ott egy fekete kő. A régiek úgy mondták, hogy a romboló villám a fiatal, gyakorlatlan mennydörgésmadarak műve. Minden bajnak ők az okozói. Gaz kópék, csintalankodnak. Az öreg mennydörgésmadarak bölcsek. Ok soha nem ölnek meg senkit. A legendából legalábbis ez derül ki. Ha valamit esküvel akarunk megerősíteni, a mennydörgéslényekre, a wágíjá-ra esküszünk. Ha például valaki elmesél egy történetet, és a hallgatóság egyik tagja nem akarja elhinni, kételkedik az ember szavában, akkor az ember azt mondja: „Ná écsél lílá wágíjá ágii - wágíjá námáh «." Ezzel a dolog rendeződött. Most már mindenki tudja, hogy amit az ember mondott, az színigaz. Máskülönben ugyanis villám sújtaná halálra. Ugyanígy, ha a szent pipára esküszöl, a pipát a kezedben tartva, nem hazudhatsz, mert akkor a mennydörgéslények megölnek. Ha a mennydörgéslények érvényesíteni akarják az akaratukat itt a földön, az emberek között, álmot küldenek valakire, mennydörgé- ses, villámlásos látomást. Az álommal arra jelölik ki az illető embert, hogy az a benne rejlő erőt emberi módon használja, az ő szándékaik szerint. Ettől lesz az az ember héjóká. Ehhez még az sem kell, hogy álmában valóban lásson villámlást, vagy mennydörgést halljon. Ha azt álmodja, hogy egy bizonyos fajta ló üget feléje, vagy bizonyos lovasokról álmodik, akiknek a haját vagy az övüket füvek díszítik, már tudja, hogy az álom a wágíjá üzenete. Minden olyan álom, amelyben előfordul a mennydörgéserők valamiféle jelképe, héjóká-vá teszi azt, aki álmodja. Tételezzük fel, hogy az ember ilyen álmot lát. Mi történik ezek után? Nem valami kellemes erről beszélni. Ezzel azt akarom mondani, hogy aki a mennydörgésmadarakkal álmodott, reggel már szorongva ébred, fél a szereptől, amit ráosztottak. Az álmát ugyanis nyilvánosan el kell játszania. Elmondom például az egyik okát ennek a félelemnek. Az indiánok szemérmesek. A régi időkben az a lány, aki - mondjuk, térdig — kivillantotta a lábát, már szemérmetlennek számított. Szégyenlős fajta vagyunk, és a szegény héjóká álmában esetleg anyaszült meztelen volt. Most pedig ugyanígy kellett kimennie az emberek szeme elé, és ez egyáltalán nem volt könnyű feladat a számára. Manapság olyan korban élünk, amikor ez a szégyenérzet már megszűnt. Bárhová nézel, bármelyik moziba beülsz, meztelenkedést látsz; az ember szinte mindent megtehet. így aztán most már nem is álmodjuk azt, hogy pucérak vagyunk, hiszen ebben többé nincs semmi szörnyűséges. Tréfálok, persze, de ha én ma héjóká-álmot látnék, amit aztán el kell játszanom mások előtt, a mennydörgéslény olyan valamit mutatna benne, amit szégyellnék reprodukálni. Olyan valamit, amit nyilvánosság előtt szégyellnék megtenni, szégyellném bevallani. Valami olyat, ami ellenkezést keltene bennem, ami miatt nem akarnám elvégezni a rám bízott feladatot. És az önmagammal vívott harc gyötörne meg. Reggel ugyanis, alighogy az álomból felserkentem, máris hallanám a morajt a föld alól, félelmetes halk mennydörgést pont a talpam alatt. És tudnám, hogy mielőtt még a nap véget érne, ha addig nem teljesíteném az álom újraeljátszását, a dörgés föltör és szétzúz. Rettegnék, a pincébe bújnék, zokognék, segítségért könyörögnék, csakhogy addig nincs segítség, amíg meg nem teszem, amit elvárnak tőlem. Csak a tett árán szabadulhatok. Miközben megteszem, talán valamennyi erő is száll belém, de a legtöbben azonnal el is felejtik majd. Elmesélem neked annak a héjóká-nak a történetét, aki eljátszotta a szerepét, úgy, ahogyan álmodta. Mandersonban történt, az 1920-as években. Július negyedike volt, és az illető roppant látványosan adta elő az álmot. Egy sor bukfencet hányt, aztán egy csapat fiatal cowboy lovon üldözni kezdte. Megpróbálták lasszóval elkapni, de nem bírtak eléggé közel kerülni hozzá. Csak rohant előttük, és közbe-közbe bukfencet vetett. Időnkint sarkon fordult, visszafelé szaladt, de amikor már majdnem elérték, megint megpenderült és megugrott előlük. Amikor túl volt az egészen és lerántotta magáról az ócska zsákruhát, amin a szeménél két lyukat vágott, hogy kilásson belőle, megláttuk, hogy kit rejtett a zsák. Öreg, jó hetvenes ember volt. Hogy is hívták? Képtelen vagyok felidézni a nevét. Vén, fehér hajú nagyapó volt, de a mennydörgéslényektől erőt kapott, hogy szélsebesen rohanni tudjon. Ha a héjóká pontosan az álma szerint akar cselekedni, ugyanolyan holmikba kell öltöznie, amilyenekben a révületben látta magát. Namármost, itt van valami különös dolog. Az emberek, akiket álmában látott, mondjuk, ha téged látott volna, te, amikor a héjóká eljátssza az álmát, pontosan ugyanakkor és ugyanott lennél, mint az álmában. Ott volnál, és látnád, amit tesz, akár akartad, akár nem. Mit sem tehetnél ellene, ott lennél és kész. Hihetetlen. Egyesek szerint fantasztikus, mások szerint nevetséges, de tény, hogy így van. Ha valaki héjóká, rendszerint nem akar egész hátralevő életére az maradni, mindent fordítva csinálni, bolondot játszani, állandóan ellentétesen viselkedni. Meg akar tisztulni, meg akar szabadulni az egésztől. Az, hogy eljátssza az álmát, hogy vállalja a szégyent, hogy olyan mély megaláztatásban legyen része, mely után képtelen az emberek szemébe nézni, mindez csak az egyik része a szabadulásnak. Hátravan még a szertartás, amit el kell végezni, és amely néhány szempontból bizony eléggé félelmetes. Az álmot látó a sámánokhoz és a héjóká-Xám'/. fordul segítségért. Egy ló- vagy egy farkasálmodó körbejár, és kihirdeti, hogy egy ember a mennydörgésmadarakkal álmodott, és be kell teljesítenie látomását. A héjóká asszony is lehet, de ez ritkán fordul elő. Az álmodó minden héjóká-1, és mindazokat, akik béjoká-k voltak, meghív a szertartásra. Először is a gőzfürdőben a harmatkásafu édes füstjével megszentelik magukat. A Nagy Szellem akarata, hogy erre a szertartásra az emberek testben és lélekben megtisztuljanak. Ugyanúgy, ahogy minden szertartásunkkor, amelyeket az izzasztókunyhóban kezdünk. A gőzfürdő ugyanúgy zajlik le, mint máskor, azzal a különbséggel, hogy az izzasztókunyhóban ülők héjóká-dalokat énekelnek. És a héjóká izzasztókunyhója nyugat helyett mindig keletre nyílik. Tudom, minden könyvben az olvasható, hog)' az izzasztónak mindig keletre kell nyílnia. Bárki is írta ezt, egy j&^óíá-izzasztókunyhót írt le, vagy egyszerűen tévedett, aztán a többiek meg szolgaian lemásolták. Minden izzasztókunyhónk mindig nyugatra, a lenyugvó napra néz. A héjóká-szertartás tánccal kezdődik. Tudnod kell, hogy ha mi táncolni kezdünk, az sohasem pusztán holmi pow-wow, azaz népünnepély, szórakozás, szökdécselés. Minden táncunk a hitünkből fakad. A vallási összejövetelekből születtek meg. Ezek szentségesek voltak. Hozzátartoztak a bohócok is. Soksok korszakkal ezelőtt, mielőtt még az emberek tudták volna, hogyan is kell táncolni, a mennydörgésálmodók egyik látomásukban a bölény gyomrából készült kondér körül futkároztak és ugrándoztak, amelyben hús főtt. Akkoriban még nem voltak vasedényeink. Ezt a táncot „kondér körülinek" hívjuk. A mennydörgéslények, a villámszellemek tiszteletére járjuk. A naptánccal együtt ez a legősibb táncunk. Itt van hát a kondér, színültig tele, szabad tűzön forr benne a kutyahús. Ehhez a tánchoz összefog az összes héjóká, segítik egymást. Négy vezető és négy segítő kell hozzá, olyan férfiak, akik ismerik a héjóká- énekeket. Tulajdonképpen mindannyiuknak hyóká-knak kellene lenniük, de ma már kevés akad belőlük, így aztán önként jelentkezők helyettesítik a hiányzókat. Az igazi héjóká-k, akik mennydörgésbohócok, vagy valamikor azok voltak, különleges, pajzs alakú sastoll díszt viselnek a farukon, rajta lófarokkal. A derekukon a legkülönbözőbb madarak — sasok, baglyok, varjúk vagy harkályok — tollából készített varjúövet hordanak. Csörgőjük egy sor, botról lelógó őzpatából készült. Mindezek a holmik nálunk nagy becsben állnak. Mind wákhá. A héjóká-kat helyettesítő táncosoknak mindez nem jár. Ok füvekkel díszítik az övüket és a hajukat. Tőlük származnak a közösségi táncaink — a fűtánc, az omaha-tánc, a jóhangulat-táncok. Ezek formálódtak át modern táncainkká, amelyeket ma jókedvünkben táncolunk, de mindmind a hitvilágunkból ered. Táncolni vagy imádkozni—egy és ugyanaz. Még a pinv-woiv-inkon, táncmulatságainkon is, ahol mindenki nagyokat hahotázik és ugratja egymást, még ott is az az első, hogy bemutatjuk a héjóká-kat, és tiszteletünket fejezzük ki nekik. Az ilyen pow-wow-VsX. összekötjük az ajándékosztó szertartással, amellyel halottaink emlékének áldozunk, a gyászolókat vigasztaljuk, egymást segítjük. Sokkal többről van szó, mint csupán holmi ugrabugrálásról. Szóval, a héjóká-k körbetáncolják a gőzölgő kondért, énekelnek, és mindent fordítva csinálnak. Ha az álmodó azt mondja: — Holnap jó napunk lesz — nahát, akkor aztán másnap megnézhetjük magunkat. És ha azt mondja: — Holnap pocsék napunk lesz, reggeltől estig egyik vihar jön a másik után — akkor mindenki bízvást otthon hagyhatja az esernyőjét, nem lesz rá szükség, szép, verőfényes lesz a nap. És ha a héjóká meglát egy beteget, és így szól: - Ez az ember meg fog halni - a beteg széles mosolyra derül, mert tudja, most már biztosan túléli a bajt. Ha azonban a héjóká azt mondja: - Meggyógyulsz - a szerencsétlen, akinek mondta, már kezdheti is írni a végrendeletét. Mindeközben pedig forr a víz a kondérban, amely már vörösen izzik. Tartalma örvénylik, bugyborékol. Fő benne a kutya, a feje, a gerince és a farka egyben, a többi része darabokra vagdalva, a forrásban levő vízben le-fel kering, föl-fölbukkan a víz színére. A sámán különleges dalt énekel, a héjóká-nsk csinálta, akinek a szertartást megrendezik, erre kell neki táncolnia. A mennydörgésálmodó háromszor táncol a kondér felé, és amikor odaér hozzá, a kutya feje mindannyiszor felbukkan a vízből, mintha ki akarna a kondérból ugrani. 237 Amikor negyedszer ér a kondér közelébe, a héjóká odarohan hozzá, és lecsupaszított karját a megfelelő pillanatban egész hosszában beledugja a bugyogva forró vízbe, keresgél benne, majd kiemeli a kutyafejet, és felmutatja a négy szélirány felé. Aztán rohanni kezd vele, és a szellem, aki a látomást bocsátotta rá, odavezérli ahhoz, akinek átadja a kutyafejet. Egy beteg férfi vagy asszony kapja. A kutyafej sebet éget az illető kezén, az gyorsan továbbdobja valaki másnak, azt is megégeti, az is továbbadja a hozzá legközelebb állónak, és így folytatódik tovább. Öt vagy hat ember fogja továbbdobni a kutyafejet, mert túl forró, nem bírják a kezükben tartani. Mindez a mennydörgéserő következménye; nem holmi olcsó bűvészmutatvány. Ezután a többi héjóká veti rá magát a kondérra, karjukkal belekotornak, és kiszedik a húsdarabokat. Azzal, hogy a lé tűzforró, mit sem törődnek. A húst a szegények és a betegek kapják. Álmaikból tudták meg, kinek kell adniuk. A kutyahús nagyszerű orvosság, százszor többet ér, mint a ti piruláitok és antibiotikumaitok vagy miafenéitek, mert ott helyben, a szertartás alatt meggyógyít minden betegséget. Ez minden évben megtörténik, magam is sokszor voltam szemtanúja. Miért nem forrázza le a lé a héjóká-1? Oda lehet menni hozzá, meg lehet vizsgálni a kezét, a karját. Még csak egy cseppnyi hólyag sincs rajta. Ki sem vörösödött, mint ahogy az ember keze, ha jó forró vízbe dugta. A leghalványabb rózsaszín elszíneződést sem látni rajta. Van egy különleges növény, jól ismerem, egy szürkés mohafajta, a gyökerét úgy hívják: héjóká tábézsúdá. Ha ezt a gyökeret az ember megrágja és bekeni vele a karját, a legvadabbul bugyborékoló, forró víz sem forrázza le. Ahhoz azonban, hogy a gyökér megvédje az égési sebektől, az embernek héjóká-nak kell lennie. Aki nem az, egy pillanatig sem bírná ki. Oda lenne a karja. Mert nem látott álmot, nincs meg benne az erő. Miután a húst kiosztották a betegeknek, egy ember egy speciális villás ágú bottal kihalássza a maradékot, akárki kaphat belőle, aki kér, és ezzel véget ér a szertartás. Mi a héjóká-1 kétarcú, mindent a visszájára fordító, a feje tetejére állító bolondnak nevezzük, de a héjóká-nak mind a két arca becsületes. Nyíltan forgatja ki a dolgokat. Azt mondja: „isten", amikor azt akarja mondani: „kutya", és „kutyát" mond, ha „isten"-ről beszél. Az ember mindig tudja, hányadán áll vele. Nem mond olyanokat, hogy: - Ha megválasztotok képviselőnek, ezt meg ezt fogom tenni értetek. - Senkinek semmit nem ígér. Megvan benne az erő. Az övé a tisztelet, ahogyan az övé a szégyen is. Mindenért megfizet. Úgy tudom, a bohócok nemcsak a sziúknál, hanem minden indián népnél szentemberek. Hallottam a „sárfejű" bohócokról, odalenn Új- Mexikóban, a zunyi indiánok között. Mesélték nekem, hogy egy hatalmas műhímvesszővel rohangálnak, meg valamilyen groteszk nőbábuval, és mind úgy tesz, mintha közösülne a bábuval. Csakhogy egyiknek sem sikerül; egyikük sem tudja, hogyan tegye. És ezt a falu egész népe látja és neveti, az idős asszonyok és a kisgyerekek is, mert ez is szent dolog, a föld zöld élőlényeinek megújhodásáért tartott szent tánc - az esőért szóló ima - része. Az egész nagyon más, mint az, amit mi sziúk csinálunk, mégis ugyanaz. Más, mégis ugyanaz—ez a héjóká-k cselekedeteinek lényege valójában. Én úgy gondolom, ha a dolgok mélyére hatolunk, valamilyen módon minden indián vallás ugyanannak a hitnek, ugyanannak a misztériumnak része. Mindegyikben ott rejlik az indiánok egysége. Későre jár, ideje aludni menni. Ne álmodj a mennydörgéslényekről az éjszaka, Richard. Amilyen srófokra a ti agyatok jár, amilyen történeteket ti meséltek, attól tartok, ha nyilvánosság előtt kellene eljátszanod az álmodat, erősen zavarba jönnénk. 238