www.Sánta Őz a sziú varázsló.eoldal.hu

12 / TÁNCOLNAK, A NAPBA NÉZVE Tágra nyílt szemmel meredsz a napba, a vakító sugarak beégnek a koponyádba, elviselhetetlen fénnyel árasztják el... Fújod a fogad közé szorított, sasszárnycsontból készült sípot, míg fülsiketítő vijjogása a világ egyetlen hangjává válik... Táncolsz, táncolsz, táncolsz reggeltől estig, étel-ital nélkül, míg úgy érzed, nincs tovább, ájultan roskadsz össze... Húzod, feszíted a nyersbőr szíjat, amelyet mélyen a bőröd alatt, a húsodon át fúródó fapecekhez erősítettek, míg csak a bőröd feszül, feszül, hogy aztán kettépattanjon, s te vértől patakzó mellel végre kiszabadulj... Ezt kell néhányunknak kibírnia a naptánc során. Nagyon sokan nem értik, miért tesszük. Azt mondják, a naptánc barbár, kegyetlen, véres babona. Az én nézetem szerint az ember egyetlen valódi tulajdona a teste. Amikor mi indiánok a húsunkból, a testünkből adunk, az egyetlen dolgot adjuk, ami valóban a mienk. Ha Wákhá Tágának lovat, dohánykötegeket, a szegények számára ennivalót ajánlunk fel, tulajdonképpen olyasmivel ajándékozzuk meg, ami már úgyis az övé. Mindent, ami csak létezik a természetben, a Nagy Szellem teremtett, minden az O része. Csak a saját húsunk az igazi áldozat - csak ezáltal adunk Neki igazán magunkból. Szabad-e hát kevesebbet nyújtanunk? Ötven hosszú éven át börtönbe zártak bennünket a naptáncért, azt mondták, bűn, úgy hívták: „indián vétség". A vallásszabadság nem minden esetben vonatkozik ránk, indiánokra is. A naptánc a legősibb, legünnepélyesebb szertartásunk, „minden szertartások nagyatyja", ahogyan apám mondogatta. Olyan régi szokás, hogy eredete a múlt ködébe vész. Oly régi korokból ered, amikor népünk még nem ismerte a fegyvereket, a lovat, az acélt - amikor a világon még nem létezett más, csak mi és az állatok, a föld, a fű és az égbolt. Manapság tudós emberek napfoltokat tanulmányoznak hatalmas teleszkópokkal, és emberkéz alkotta apró csillagaitok úgy rohangálnak a Föld körül, mintha folyton attól rettegnének, hogy lekésnek valamit. Még a Holdon is leszálltatok, ott hagyva néhány vizelettel teli nejlonzacskót, meg rágógumipapírt. Én mégis azt hiszem, azok az indiánok azokban a rég elfeledett időkben sokkal jobban ismerték a napot és a holdat, és sokkal közelebb voltak hozzájuk. Szegényes menedékeikben összehúzódva a tél sötétjében, fagyoskodva és éhesen, szinte az állatokhoz hasonlóan téli álomba dermedtek. Milyen repeső örömmel, túláradó hálával kellett hát hogy üdvözöljék az életet adó napot, melengették dermedt tagjaikat, ha beköszöntött a tavasz. Szinte látom magam előtt, amint egyikük hirtelen ötlettől kapatva táncra perdült, a napnak táncolt, a testével imádkozott a naphoz, társai meg, egyik a másik után, sorban csatlakoztak hozzá. így született meg ez a tánc, és lassacskán az egymást követő nemzedékek egyre mélyebb értelmet tulajdonítottak neki, mindegyik hozzátette a magáét, hogy az áhítatosságát növeljék. Én az apámtól tanultam, ahogyan ő az ő apjától, és ez a tanítás és tanulás így követhető visszafelé az idők kezdetéig. Wíwájág wácsíbi — a naptánc - a legnagyobb ünnepünk, az egész népet összehozza. Beszéltem neked a hanbalécsejá-ról, a látomáskeresésről, amikor egyetlen ember, magányosan, egy elhagyott hegytetőn éli át a titokzatos erővel való találkozást. Nos hát, a naptáncban minden ember kapcsolatba kerül minden titokzatos erővel. A naptánc az egész sziú nemzet hanbalécsejá-ya.. Minden szertartásunk közül a naptáncot értik leginkább félre. Sok fehér ember azt hiszi róla, hogy férfivá avatási szertartás vagy valamiféle bátorságpróba. De tévednek. A naptánc ima és áldozás. Az ember nem önkéntes jelentkezőként vesz részt a naptáncban, hanem azért, mert egy álom vagy egy látomás felszólította rá. Ezt a naptáncot, amelynek most tanúja leszel, egy olyan valaki rendezi, aki azt álmodta, hogy ezt kell tennie ahhoz, hogy a fiát visszahozhassa Vietnamból, hogy a föld népei békében élhessenek, hogy megértsék egymást. Ezért fogunk táncolni. A tánc ma már nem olyan kemény, mint egykor, de azért ma is férfit kíván. Ma is előfordulhat, hogy valaki éhségében, szomjúságában elájul. Rettenetesen megszomjazhat az ember, mert a sasszárnycsont sípot fújva a torka úgy kiszárad, mint egy repedezett, szikkadt folyómeder. Időszakosan megvakulhat a napba bámulástól, csak izzó spirálok csavarodnak a szeme előtt a vakító fehérségben. A fájdalom a húsában, ott, ahol a saskarmot a mellébe akasztották, olyan fokúvá növekedhet, hogy eljön egy pillanat, amikor már nem is érzi. Az ilyen pillanatokban — amikor elveszti az eszméletét, amikor a nap már szinte kiégeti az agyát, amikor az ereje fogytán és a lába rogyadozik alatta -, ilyenkor jelentkeznek a látomások, arról, hogy sámán lesz belőle, vagy képek villannak fel előtte a jövőből. 95 Az ilyen áron szerzett belső látás még hatalmasabb erő, mint az, amit az ember a hegytetőn, a látomáskeresés során szerez meg; ez mind ténylegesen wákhá - szent. Van egy dolog, amitől mindig elszomorodom. Itt, Winner városában több száz olyan indián család él, akik szeretnék megtartani a régi szokásokat, de mindenfelől fehér marhatenyésztőkkel vagyunk körülvéve. Az egyetlen hely napjainkban, ahol a naptáncot tarthatjuk, az egykori vásártér, ahol régen az idevalósi cowboyok a rodeókat rendezték. Nekik már nem felel meg; építettek maguknak egy újat, és mi, hogy úgy mondjam, kisajátítottuk magunknak a régi teret. Az ósdi lelátók elhanyagoltak, a festék lepattogzott róluk, kiszálkásodtak, de ülni még lehet rajtuk. Ott vannak rajtuk a megfakult hirdetések: „Igyon Pepsi Colát", „Keresse fel a helyi Ford-ügynökséget". Tégy úgy, mintha nem látnád őket. Vannak szerencsésebb indián közösségek, amelyek nincsenek ennyire körülvéve. Kinn a szabad prérin tarthatják a szertartásaikat, vagy legalábbis ott, ami a prériből még megmaradt nekik. De azért jó lesz ez a mi itteni naptáncunk is. Pontosan úgy fogjuk csinálni, ahogyan a szüléinktől tanultuk, az őseink által követett szent módon - már amennyire ez itt és most egyáltalán lehetséges. Azt akarjuk, hogy megértsd, hogy végignézd, de ne csak a szemeddel. Ez a mostani jó óra arra, hogy elmondjuk neked, hogyan is ünnepeltük a naptáncot a régmúlt időkben, hogy a tudatod előtt is megvilágosodjon, teljes ősi áhítatosságában. Már magától attól, hogy beszélnem kell róla, kissé elbizonytalanodom. Régen még magunk között sem igen beszéltünk róla, és ha mégis, csak különlegesen ünnepélyes alkalmakkor, és olyankor mindig velünk volt tizenkét bölcs öreg, hogy ellenőrizzék, helytálló-e, amit mondunk, nem teszünk-e hozzá vagy nem felejtünk-e el valamit. Sokat beszéltem már a naptánccal járó fájdalmakról, de még keveset az örömökről. Mi sziúk nem valami egyszerű emberek vagyunk; nagyon is bonyolultak. Örökösen másoktól eltérő módon vizsgáljuk a dolgokat. Számunkra a fájdalomban öröm rejlik, és az örömben fájdalom, ugyanúgy, ahogy például egy bohóc nekünk egyszerre nevetséges és tragikus figura. Mindezek csak különböző oldalai egyazon dolognak — a természetnek, amely se nem szomorú, se nem vidám; a természet egyszerűen csak van. Ezért aztán régen a naptánc sem volt kizárólag áldozatbemutatás, hanem az öröm időszaka is, amikor már érett a virginiai vadcseresznye, dúsan nőtt a fű és rengeteg volt a vad — a legjobb időszak volt vidám baráti összejövetelekhez. Ilyentájt kis vadászcsoportokban voltunk szétszéledve Nebraskától Montanáig, akár a zsályacserjésbe szórt kavicsok. De senki sem mulasztotta volna el, hogy a naptáncra megtérjen, még ha sok száz mérföldet kellett is megtennie hozzá. A naptánckor az ember egy éve nem látott rokonaival találkozhatott, és elcseveghetett velük arról, hogy kivel mi történt az elmúlt esztendőben. Itt a fiúk találkozhattak a lányokkal, udvarolhattak nekik, ölelhették őket. Mi sziúk oly nagyon félünk az egymás közti házasodástól, annyi törvényünk tiltja, hogy klánon belül válasszunk párt magunknak, hogy szerintem sok fiatalembernek a naptánc volt az egyetlen esélye arra, hogy rátaláljon az igazira. Minden család a számára kijelölt helyen verte föl a tipijét, miközben a kikiáltó a táborkörön végiglovagolva mindenkinek megmondta, mit kell tennie. A sátrak közti kölcsönös látogatások, jó ételek, jó beszélgetések és jó társaság szép napjai voltak ezek. Ez volt a koldulóénekek ideje is, a dalosok tipiről tipire járva gyűjtötték az adományokat és az ennivalót a szegények számára. Arra is jó volt ez az alkalom, hogy a lányok egy különleges, négybimbójú növényt keresgéljenek, amiből szerelmi bájolószert lehetett készíteni - hogy szerelmesük hű maradjon hozzájuk. Ahogy az asszonyoktól hallom, manapság már nemigen lelni erre a növényre. A naptánc tizenkét napon át tartott; négy nap alatt rendezték be a táborhelyet, négy napjukba került a sámánoknak, hogy a résztvevőknek megtanítsák azt a sokféle dolgot, amit tudniuk kellett, és négy nap volt maga a tánc. A naptánc valójában azzal kezdődik, hogy kiszemelik a csáwákhá-1 — a szent naptáncfát. Szent fáink, az amerikai nyárfák közül választottuk mindig. Ha az ember levágja a fa koronáját tartó ágakat, és a metszés helye sima, minden ág tövén csillagra emlékeztető mintázat rajzolódik ki. A férfiak, akik a fát kiválasztották, nem elégedtek meg az első útjukba kerülő, méreteit tekintve megfelelő fával. A legtökéletesebbnek kellett lennie. Felkutatására a törzs négy legbátrabb, feddhetetlen hírnevű harcosát küldték ki. Roppant nagy megtiszteltetés volt, ha valakit ezzel bíztak meg. A felderítők, akárcsak harci ösvényre indultak volna, kifestve és felfegyverkezve lovagoltak el. „Ellenséget" kellett foglyul ejteniük — fából való ellenséget, egy villás ágú nyárfát. Ha a felderítők megtalálták a feladatra érdemes fát, lóhalálában tértek vissza, és jelentették a sámánnak. 96 A következő reggelen a táborban nagy volt az izgalom. Dübörögtek a dobok. Mindenki bátorszívénekeket, feketearcfestés-énekeket16énekelt. Tudod, ha egy harcos kitüntette magát a csatában, a fél arcát feketére festve térhetett vissza a táborba. A négy felderítő nyomában az egész törzs kilovagolt — a fiatal férfiak és nők a legjobb lovukon, szőlőindákkal, levelekkel felékesítve. A felderítők odavágtattak a fához, ütést számláltak rajta, mintha ellenségre csaptak volna. így szóltak a fához: - Szerencsés vagy, hogy annyi sok társad közül rád esett a választás. Nagy-nagy megtiszteltetés ez! A fát négy olyan fiatal nőnek kellett „megölnie", akikről még soha nem járta semmiféle pletyka, akiket még soha férfi nem érintett. Nagyon büszkék voltak rá, hogy őket jelölték ki. Ha egy lány olyan ostoba lett volna, hogy szűznek adja ki magát, holott nem az, a férfi, akivel lefeküdt, azonnal felemelte volna ez ellen a szavát, és a lány örök életére megszégyenült volna, de ilyesmi soha nem fordultelő. A fát vadonatúj baltával kellett kivágni - olyannal, amelyet még soha nem használt senki, és többé nem is fog használni. A lányok sorban vágtak bele a fába, először csupán színlelve az ütést, hogy a fiatalembereknek alkalmuk legyen elmondani bátor tetteiket. Sokszor nem szóban, hanem énekelve számoltak be róluk. Nagyapám mindig azt énekelte: Ha dúl a harc, Senki sem győzhet, csak én. Fekete arcfestés Csak ez a célom. Félelmet nem ismerve Elek én. Amikor a nők végül is ledöntötték a fát, azt a velőtrázó, hátborzongató ölő-rikoltást hallatták, ami a bátor, tiszteletre méltó ellenségnek kijár. Az eldőlő fának nem volt szabad a földet érintenie, a húsz naptáncfa- hordozónak kellett felfognia. Mostantól kezdve senki másnak nem volt szabad a fatörzshöz hozzáérni, előtte menni vagy átlépni rajta. Az az ember, aki egyszer könnyelműen átugrott egy ilyen fát, másnap, amikor a lova ledobta, a nyakát törte. Te azt mondhatod erre, hogy a véletlen műve volt, de mi vén tiszta vérű indiánok tudjuk, amit tudunk. A naptánc során annyi mindent kell tenni, vagy annyi mindent nem szabad csinálni, hogy mindig külön megbízunk egy sámánt a szertartás felügyeletével, neki kell gondoskodnia róla, hogy minden a megfelelő módon történjen, hogy minden tárgy, amit használunk, vadonatúj és csak erre a célra készült legyen. O a közvetítő az emberek és a titokzatos erő között. Időnként ez az ember én voltam. Kell hogy legyen a táncnak egy védnöke is, valaki, aki felel a lebonyolításáért, mert egy látomás erre utasította, és ő esküt tett rá, hogy megcsinálja. Az ilyen szinte mindenét odaadja, hogy a szegényeknek legyen mit enniük és kapjanak ajándékot. Nem vagyok már fiatal, és a fejem tele gondolatokkal, emlékekkel, így aztán nehezemre esik, hogy amit elmondok, abban ne kalandozzam el a lényegtől. Az elbeszélésem is olyan, mint a naptánc — oly sok minden történik benne egy és ugyanazon időben. Ha a fa ledőlt, négy, korábban kijelölt sámán levágta az alsó ágait, és a törzsön esett „sebeket" élénkpiros festékkel kente be. A szent fa fő ágvilláját és a legfelső lombos ágait érintetlenül hagyták. Vörösre festett bölénybőr takarót vagy egy bíborszínű vászondarabot meg egy menyérirhát kötöttek rá, valamint két, nyers bölénybőrből kivágott figurát: egy férfit és egy bölényt formázó alakot. A két kicsiny figura hatalmas férfi-nemiszervvel készült, hogy úgy mondjam, akcióra készen. Ennek mélyebb értelme volt. Sok más mellett a naptánc az élet megújulását is jelentette — új növények sarjadását, kancák csíkozását, újszülöttek világra jöttét. A merev férfítagok a természet megújuló erejét jelképezték. A fát ezután, csúcsával előre, a tánchelyre hozták. A szállításhoz különleges botokat használtak, hiszen tilos volt hozzáérni. A fát vivők útközben négyszer álltak meg pihenni. Volt egy látvány, amelyben nekünk feltehetően már soha többé nem lesz részünk: ahogyan az utolsó pihenő után a fiatal harcosok vad vágtában igyekeztek egymást megelőzni, mert mindegyik elsőként akart odaérni a gödörhöz, amelyben a fát felállítják. Micsoda látvány lehetett! Izmos fiatal testek kavarogtak a tánckörben, a lovak ágaskodtak, kapáltak, tarka nyeregtakarók, felkötött lófarkak villantak, nyerítés, horkantások, vijjogó rikoltások. Lobogó tolldíszek, repdeső hajtincsek, a lovasok összeütköznek, lelökik egymást a lóról, mind azon töri magát, hogy elsőként érinthesse meg a célt, és övé legy en az ezért kapott vörös ütőbottal együtt járó megtiszteltetés. Erős szívű, bátor lovakon száguldó, remek fiatal férfiak, ugyan hová lettetek? 16 A harcosok vitézségét megéneklő dicséretek. Amikor a fa végül is megérkezett a táborba, mindenki kitörő örömujjongással fogadta. A gödörbe, amely a naptáncfára várt, bölényzsírt helyeztek. A zsír a bölények nemzetségének szóló áldozat volt, segítségkérés, hogy a következő évben is adjanak táplálékot a törzsnek. A fatörzs villás elágazásába egy keresztrudat erősítettek. Erre voltak rákötve a nyersbőr szíjak, egy-egy minden férfi számára, aki fogadalmat tett, hogy aláveti magát az „átszúrás"-nak. A fa csúcsát színes vászoncsíkokkal díszítették fel, egy-egy csíkkal a világ négy sarka számára. A keresztrúdra kötötték fel a védnök által felajánlott áldozatot is — egy gyöngyhímzéssel és tarajossül-tüskékkel gazdagon díszített, nagy zacskót, melyet vadcseresznyeágakkal fontak körül, úgyhogy szinte eltűnt a fa csúcsán meghagyott ágak levelei között. A kötegben nyíllal átütött, nagy darab bölényhús volt. Ez biztosította a jó vadászatot. A fát is befestették, négy oldalról más-más színnel. Mindeközben az ezzel megbízott sámán állandóan beszélt és imádkozott a fához és a gödörhöz, olyan halkan, hogy szavainak értelmét senki sem vehette ki. Végül is felállították a fát. Ez négy lépésben történt. Gondolom, az eddigiekből már kitűnt a számodra, hogy a négy nálunk szent szám, hogy mi mindent négyesével teszünk. Miközben a fa felállítása folyt, mindenki nagy csöndben volt, egyetlen hangot sem lehetett hallani, de amint végül ott állt egyenesen, a helyén, hatalmas örömrivalgásban törtek ki az emberek, és a férfiak kilőtték a fegyvereiket a levegőbe. Néhány percen át vaskos ugratásoktól visszhangzott a tér, ahogyan férfiak és nők egyaránt vidáman üdvözölték íját és Gnaszkét — a két, óriás hímvesszőjű figurát. A hangzavar kizárólagos témája a szex volt; a ti kifejezésetekkel élve „mocskos egy szöveg". Rendes körülmények között az asszonyaink restellték volna, hogy rekedtes hangon ilyeneket mondjanak, méghozzá mindenki füle hallatára, de most az egyszer ez egy rítus része volt, és ezért helyénvaló. Most, hogy a fa már állt, „beszélnie" kellett az emberekhez. Ezt énekelték a nevében: Itt állok A szent módon A Föld közepén Látnak az emberek Látom én is a törzset Amely körém gyűlt A fa körül naptánckunyhót emeltek. Az „árnyasház" - mert így is nevezték - körben levert két sor póznából állt, melyekre tetőként fenyőgallyakat raktak. Az emberek innen figyelhették a naptáncot. A fától kissé nyugatra földből négyzetet formáltak - ez volt az ówágá wákhá, vagyis a szent tér. Erő rejlett benne, a Nagy Szellem adta, hogy az emberek hasznára váljon. A négyzeten két vonal futott végig, kis mélyedésüket dohánnyal töltötték ki, és befedték élénkpiros színű porral, ezüstös porított csillámkővel és saspehellyel. A kereszt, amit formáztak, a négy szélirányt jelképezte. Senki nem léphetett a naptáncfa és az ówágá wákhá közé. Aztán felállítottak egy tipit a táncosok részére, és izzasztókunyhót is készítettek nekik. És ezzel minden készen állt ahhoz, hogy megkezdődjön a naptánc, amely azután négy hosszú napon át tartott. A tánc kezdetét megelőző éjszaka nem volt vigasság, senki se ment látogatóba senkihez. A sámán imádkozott, az emberek csendben meghúzódtak a szállásukon. Az első három napon a férfiak hajnaltól napnyugtáig táncoltak, fújták a sasszárnycsont sípokat, testük egy emberként, azonos ütemben mozgott, amíg a gyengeségtől össze nem estek. Azután következett a negyedik, a legünnepélyesebb nap. Az utolsó napon, még hajnal előtt, a sámán felment egy magaslatra, hogy ott üdvözölje a fölkelő nap első sugarait, jó időért könyörögjön, és erőt kérjen a táncosok számára. Azok, akik fogadalmat tettek, az izzasztókunyhóban megtisztultak, és kifestették őket, mindegyiküket másképpen, a fogadalmuknak megfelelően. Fejükön, csuklójukon zsályafüzér, deréktól hosszú, vörös vászonlepel burkolta a testüket. Min- dük nyakán ott lógott a szentségtartó zacskó. A férfiak hússzaggató táncában nem vehettek részt asszonyok, de ők is áldozhattak: sok-sok apró darabkát vagdaltak ki a karjuk húsából. A táncosok a sámán vezetésével ünnepélyesen átvonultak a nap- tánctipiből a tánckörbe. A sámán — a közvetítő a táncosok és a Nagy Szellem között — kijelölt ösvényen haladt, kezében festett bölénykopo- nyát tartva. A koponyát, arccal a megszentelt oszlop felé fordítva, az oltárra tette, a megtöltött békepipával együtt. Mielőtt a férfiak hozzákezdtek volna a számukra rendelt rítus végrehajtásához, előbb a kisbabák füllyukasztása következett. A tér egy darabját zsályával szórták be, ott ültek az anyák kicsinyeikkel, és sorban felszólítottak egy-egy bátor és bölcs férfit, hogy végezze el a füllyukasztás feladatát. Miközben a férfiak árral kilyukasztották a csöpp cimpákat, bátor tetteikről beszéltek, és arra intették a szülőket, hogy helyesen, sziú módra neveljék fel gyermekeiket. Mindez azért történt, hogy jó irányban hassanak a kicsik tudatára, de alighanem csak közvetve, mert az apróságok bizony derekasan visítottak és bömböltek közben. 98 Végül a férfiakra került a sor, az pedig már, nekem elhiheted, nem volt gyerekjáték. Senkit sem kényszerítettek vagy beszéltek rá soha, hogy erre vállalkozzon, de ha egyszer már letette a fogadalmat, végig kellett csinálnia. Az ember nem szegheti meg Wákhá Tágának adott szavát. A kikötést négy különböző módon lehet végezni. A „Bölénybámulás" változat esetén a táncos hátbőrébe és húsába két párhuzamos metszés alá egy-egy fapecket feszítettek be. Ehhez akár nyolc bölénykoponyát is erősíthettek. Súlyuk néhány órás vonszolás után kiszakította a peckeket a húsból. A második változat a „Homorító Napbámulás" volt. A legtöbben ezt választották. A táncos mellkasának bőrét a mellbimbói fölött körülbelül egy tenyérnyivel hasonló módon átszúrták, és egy fapecket vagy saskarmot dugtak át az izmon. A tánc végére minden táncosnak ki kellett szakítania magát. A harmadik változatot „Állhatatos Tűrés"-nek hívták. A táncost négy pózna közé állították. Nyersbőr szíjakat fűztek a húsába — kettőt a mellkasán, kettőt a hátába, a lapockái alatt. A szíjak másik végét a póznákhoz kötötték, és a táncosnak keményen kellett küzdenie, hogy kiszabaduljon. Az utolsó változat neve „Függő Napbámulás" volt. Ehhez az ember mell-, illetve hátizmaiba befeszített fapeckekhez köteleket kötöttek,, és a kötelekkel felhúzták a levegőbe, úgy, hogy a lába ne érje a földet. Ez volt a legnehezebb próba, hiszen a táncos szinte semmit sem volt képes tenni szenvedése megrövidítésére, nem tudta húzni, rángatni a köteleket. Ki kellett várnia, amíg a saját súlya alatt végül is szétszakadt a húsa. Voltak olyan táncosok, akik csak lógtak, lógtak, míg végül aztán barátaik vagy hozzátartozóik megrántották őket, hogy kiszabaduljanak. A táncos körül rendszerint ott voltak a barátai, bátorították, tisztogatták a sebeit, zsenge zsályalevelek kötegével törölgették a homlokáról a hideg verítéket. Azokból a növényekből, amelyeket erre használtak, nagyszerű szerelmi bájolószer lesz, a nők minden pénzt megadnak értük. Keresettek a zsályaágakból készített peckek is. A táncosok a barátaiknak ajándékozzák, ők meg békepipatömködőnek használják a peckeket. A lányoknak szabad szerelmesük szomját oltani, megitathatják őket egy kevés vízzel, ha az a veszély fenyeget, hogy a táncost legyőzi a szomjazás. Vannak fehér emberek, akik beleborzonganak, ha ilyesmit mesélek nekik. Pedig annak a gondolatnak, hogy valaki elviseli a szenvedést, azért, hogy mások éljenek, nem szabadna idegennek lennie tőletek. Nem olyasvalakihez imádkoztok-e a templomaitokban, akit szintén „átszúrtak", keresztre feszítettek a népe üdvéért? Egyetlen indián sem nevezett soha fehér embert a hite miatt civilizálatlannak, vagy tiltotta meg neki, hogy olyan módon juttassa kifejezésre imádatát istene iránt, ahogyan kedve tartja. A különbség a fehér emberek és köztünk a következő: ti azzal a feltétellel hisztek a szenvedés megváltó erejében, hogy a kínokat valaki más szenvedte el, valahol messze távol, kétezer évvel ezelőtt. Mi abban hiszünk, hogy mindannyiunk előtt nyitva áll a lehetőség, hogy segítsünk egymáson, akár testünk sanyargatása által. Számunkra a fájdalom nem „elvont", hanem nagyon is valóságos. Mi ezt a terhet nem hárítjuk az istenünkre, és semmi esetre sem akarjuk elszalasztani a lehetőséget, hogy szemtől szembe kerüljünk a szellemerővel. Éppen ilyenkor, a hegytetőn böjtölve vagy húsunkat a naptáncban szaggatva, éljük át azt a villámcsapásszerű belső látást, kerülünk a legközelebb a Nagy Szellem tudatához. A belső látás élményét nem adják olcsón, és nekünk sem angyalokra, sem szentekre nincsen szükségünk, hogy az ő közbenjárásukkal, másodkézből jussunk hozzá. Igen, barátom, jó dolog itt üldögélni, és figyelni, hogyan éri el egy újabb naptánc a tetőpontját. Jó nézni, hogy népünk ragaszkodik indián mivoltához. A naptánc néhány külsőségét nélkülöznünk kell manapság, hanem a lényeg érintetlen. Tény, hogy nincs többé úcsídá, a nagy díszszemle, ahol a legszebb holmijaikba öltözött férfiak és nők lovagolnak örömteli egyetértésben. Sokunknak egyáltalán nincs már lova. De nagyszerű, hogy mégis milyen sokan jöttek benzinbűzös pléhskatulyáik helyett valódi, eleven, szénahajtású négylábúval.17Persze, az a bölényfejdíszes ember ott nem kisebb távolságból jött, mint Denver, és az a család, mellette, akiké az a csodaszépen festett tipi, amelyre maga Ülő Bika is büszke lehetne, hát ők Kaliforniából tették meg a hosszú utat, hogy ma itt lehessenek. Tőlük nem lehet rossz néven venni, hogy ők kocsival jöttek. De jöttek Chicagóból is, Milwaukee-ból, Kanadából, a keleti partvidékről. Itt vannak - és csak ez a fontos. A szent naptáncfát az ősi módon választották ki, a bölénykoponya a helyén van, és a szenvedés is olyan valóságos, mint bármikor ezelőtt. Ez a szent nyárfa számomra nagyon sokat jelent. Levele szívet formáz. Ha összesodorjuk, tipire emlékeztet, kisimítva mokasz- szint jelképez. A fa törzse a Tejutat képviseli. A villás elágazás, ahol az ág kinőtt a törzsből, azt a helyet jelképezi a Tejúton, ahol egy öregasszony — híhá kághá — üldögél rajta. Mellette kell elmennie annak, aki meghal, útban a szellemvilág felé. Ha ott a tetovált jel a csuklóján, híhá kághá 17 A lovat nevezik így az indiánok. 99 továbbengedi. A tetoválás bizonyos fajta keresztségét igazol. Akinek a csuklójáról hiányzik, nem juthat el a szellemvilágba, hanem vissza kell térnie a földre, és visszajáró lélek lesz belőle. Az utóbbi néhány évben engem bíztak meg a naptánc felügyeletévei, nekem kellett mindent elrendeznem az emberek számára, de ez alkalommal megkértem egy fiatalabb sámánt, az egyik tanítványomat, hogy helyettesítsen. Talán ez az én áldozatom ezen a napon, hogy feladom, átadom az erőt, hadd érjen a megtiszteltetés helyettem valaki mást. Nálunk sziúknál nem létezik a nálatok sokat emlegetett nemzedéki szakadék. Mi hiszünk benne, hogy a fiatalokat nekünk kell segítenünk abban, hogy átvegyék a helyünket, mert ez a természet parancsa. Szívesen megosztjuk az erőt a fiatalokkal, és talán ez az oka, hogy népünk szereti és tiszteli az öregeket, hogy a különböző generációk könnyen szót értenek egymással. Mindez azt jelenti, hogy ma nyugodtan üldögélhetek itt a háttérben, és magyarázgathatom neked a dolgokat. Böjtöltem és lemondtam a dohányzásról és más élvezetekről, és ez az áldozat az, amit én itt ma bemutatok. Mielőtt a táncosok a megszentelt tánchelyre lépnének, a körön kívül elhelyezkednek az énekesek. Előzőleg már sokat gyakorolták a hét naptáncéneket. Csupasz fuzfaágakkal verik a dobokat. A táncosok libasorban jönnek be. Lassan körbejárnak. Mielőtt belépnének a tánchelyre, négyszer megállnak. Mezítláb jönnek, mert a föld, melyre lépni fognak, szent. A fő táncos a nyárfa oszlopnak támasztja a fejét, és átöleli az oszlopot; a táncosok mind könnyeznek, mert nagy pillanat ez. Vagy egy tucatnyian vannak, egypár nő is. Néhányan közülük bevagdosták a karjukat, de csak négyen tettek az átszúrásra fogadalmat. A négy közül kettő sámán — Bill Eagle Feathers, vagyis Sastoll Bili és Pete Catches, Elkap Pete. Pete felesége tartja a szent pipát, ő jelképezi a Fehér Bölényborjú Asszonyt. Reggel Pete azt mondta nekem: „Azt akarom, hogy béke legyen Vietnamban, hogy ne essen áldozatul több emberélet." Nyolc sastollat szúrt a húsába, és mondhatom neked, minden mozdulat iszonyú fájdalmat okozhat neki. Itt az idő az átszúrás megkezdésére. Talán nem látod eléggé világosan, mi történik az oszlop mellett, a földön. Pete fekszik ott, hanyatt, egy bölénybőrön, egy fadarabbal a foga között. Bili fölébe térdel, kitá- tott száját a Pete szíve fölötti húsra szorítja, belemar, hogy a hús sápadttá és érzéketlenné válik, így nem fog annyira fájni, ha átfúrja. Látod, most villant a kés. Már kész is, Bili egy szívós zsályaágat és egy saskarmot húz át a seben. Pete feláll, és az oszlopról csüngő bőrszíjat a zsályaághoz erősítik. Bill most ugyanilyen módon készíti elő a másik két férfit. Itt kell hogy hagyjalak egy pillanatra, mert Bilit meg nekem kell előkészítenem. Villámgyors és finom leszek, annyit érez majd, mint amikor pihe száll egy sebre, nekem ebben óriási gyakorlatom van. Megnézted az órádat? Biztos, hogy nem tartott egy percnél tovább. A táncosokat felsegítik, felállnak. A fejükön zsályakoszorú. Attól kezdve, hogy a naptáncfához kötötték őket, a táncot vezérlő sámán többé nem ismer könyörületet velük szemben. Hátrább húzza őket, míg csak a mellükön a hús meghúzódva ki nem feszül. Ezután az énekesek rákezdik az első dalt: „Feláldozom magam neked, Nagy Szellem. Végy engem áldozatul azért, amit kérek tőled. Légy hozzám irgalmas, mert élni szeretnék. " A táncosok most imádkozva égnek emelik karjukat, és fújni kezdik a sasszárnycsont sípot. Ott fognak állni egy helyben, mindig a nap felé fordulva, arcukat ráemelve, követve égi pályáján, szakadatlanul izzó fényébe meredve. Mindenki mélyen hallgat, csak az énekesek hangja hallatszik. Egyeden csecsemő sem nyikkan, még a kutyák ugatása is elnémul. Kikészülsz a puszta látványtól? Túl éles ma a napfény, még; itt, a fenyőlugas árnyékában is? Látomásokat bocsát rád a monoton dobszó, a szüntelenül sivító sípok hangja? Vannak köztünk régi vágású vének, akik a mellükön éktelenkedő, mély forradásokat mutatva, fitymálják a mai táncosokat. — Nem is az izmok alá akasztják be — mondják —, csak a húsukba. - És: - A fiatalok elpuhultak. - Felpanaszolják azt is, hogy ma már senki sem akarja felhúzatni magát, nem akarnak függeni, és arra sem vállalkozik többé senki, hogy nyolc bölénykoponyát vonszoljon maga után, amelyek csíkokban szaggatják le a húst a lapockájáról. Nemigen tudom, honnan a csudából szerezhetne valaki nyolc bölénykoponyát manapság, ami pedig az izmok kiszaggatását illeti... Ezeknek a táncosoknak itt dolgozniuk kell a megélhetésükért. Meg kell És ebben a pillanatban a táncvezetők egyikének az ötlött az eszébe, hogy a fényképezőgépes turistákat egy orrhosszal megelőzve odamegy Pete-hez, sastoll legyezővel körüllegyezgeti, előad nekik valamiféle vajákos-hókuszpókuszt, hogy a nézők kapjanak valamit a pénzükért. Pete előzőleg mindenkinek megmondta, hogy senki ne jöjjön a közelébe, de ez az ember feltehetően megfeledkezett a kéréséről, és a föld alatti lény azon nyomban eltűnt, visszahúzódott a földbe. Nem voltak ínyére a turisták. Pete úgy elkeseredett, hogy legszívesebben sírva fakadt volna. De ismerek egy embert, aki meggyógyult a táncoszlop tövében. A fickónak súlyos ízületi gyulladása volt. Már alig bírt járni, hajolni. És amikor lefektették az oszlop tövébe, látomása volt. Egy lovast látott, lóhalálában vágtatott feléje a fehér zászlók között, hajában egyetlen toll. Nyugat felől érte el a fehér zászlókat, árnyékuk fölött átvillant, szürkéjének patája nem érte a földet. A beteg megdermedt a rémülettől, mert a lovas őrült iramban tartott feléje. Érezte, hogy lándzsája megérinti, aztán a jelenség eltűnt. A beteg ember pedig fölállt, és elindult. A betegségnek nyoma sem volt. Az oltár és a szent naptáncfa körül naptánc idején hatalmas az erő. Az emberek sorba állnak, hogy köszönetet mondjanak a táncosoknak és kezet szorítsanak velük. Hozzák a fatörzs hatalmas gyökértönkjét, akkora, mint egy gyerek, ember formájú, karokkal, lábakkal. Széthasogatják. Nagy erejű gyógyítószer, Pete és Bili mindenkinek ad belőle egy darabkát. Gyere, álljunk sorba mi is. Azáltal, hogy nézted, hallgattál engem, okultál belőle, te is részt vettél a naptáncban. Neked is köszönetet kell mondanod a sámánnak, kapnod kell egy darabot abból a gyökérből. Jó reumagyógyszer. A naptáncfát, az áldozati ajándékokat, a dohánybugyrocskákat itt hagyjuk, hadd fújja szét őket a szél, mossa el az eső és a hó, kerüljenek vissza a természetbe, az égbe, a földbe, ahonnan erednek. Nesze, itt van még egy darabka a gyógyító erejű szerből, vidd haza magaddal. És most, ahogyan mi, sziúk minden - még a legmélyértelműbb, legszentebb - szertartásunk után is mondani szoktuk: wáújúdi gdé, lássuk, miből élünk! Egy falat nem sok, annyi sem volt a számban tegnap óta.