Sánta Őz a sziú sámán ( 15. old )
12 / TÁNCOLNAK, A NAPBA NÉZVE
Tágra nyílt szemmel meredsz a napba, a vakító sugarak beégnek a koponyádba, elviselhetetlen fénnyel
árasztják el...
Fújod a fogad közé szorított, sasszárnycsontból készült sípot, míg fülsiketítő vijjogása a világ
egyetlen hangjává válik...
Táncolsz, táncolsz, táncolsz reggeltől estig, étel-ital nélkül, míg úgy érzed, nincs tovább, ájultan
roskadsz össze...
Húzod, feszíted a nyersbőr szíjat, amelyet mélyen a bőröd alatt, a húsodon át fúródó fapecekhez
erősítettek, míg csak a bőröd feszül, feszül, hogy aztán kettépattanjon, s te vértől patakzó mellel végre
kiszabadulj... Ezt kell néhányunknak kibírnia a naptánc során.
Nagyon sokan nem értik, miért tesszük. Azt mondják, a naptánc barbár, kegyetlen, véres babona. Az
én nézetem szerint az ember egyetlen valódi tulajdona a teste. Amikor mi indiánok a húsunkból, a
testünkből adunk, az egyetlen dolgot adjuk, ami valóban a mienk.
Ha Wákhá Tágának lovat, dohánykötegeket, a szegények számára ennivalót ajánlunk fel,
tulajdonképpen olyasmivel ajándékozzuk meg, ami már úgyis az övé. Mindent, ami csak létezik a
természetben, a Nagy Szellem teremtett, minden az O része. Csak a saját húsunk az igazi áldozat - csak
ezáltal adunk Neki igazán magunkból. Szabad-e hát kevesebbet nyújtanunk?
Ötven hosszú éven át börtönbe zártak bennünket a naptáncért, azt mondták, bűn, úgy hívták:
„indián vétség". A vallásszabadság nem minden esetben vonatkozik ránk, indiánokra is.
A naptánc a legősibb, legünnepélyesebb szertartásunk, „minden szertartások nagyatyja", ahogyan
apám mondogatta. Olyan régi szokás, hogy eredete a múlt ködébe vész. Oly régi korokból ered, amikor
népünk még nem ismerte a fegyvereket, a lovat, az acélt - amikor a világon még nem létezett más, csak
mi és az állatok, a föld, a fű és az égbolt.
Manapság tudós emberek napfoltokat tanulmányoznak hatalmas teleszkópokkal, és emberkéz alkotta
apró csillagaitok úgy rohangálnak a Föld körül, mintha folyton attól rettegnének, hogy lekésnek
valamit. Még a Holdon is leszálltatok, ott hagyva néhány vizelettel teli nejlonzacskót, meg
rágógumipapírt. Én mégis azt hiszem, azok az indiánok azokban a rég elfeledett időkben sokkal jobban
ismerték a napot és a holdat, és sokkal közelebb voltak hozzájuk.
Szegényes menedékeikben összehúzódva a tél sötétjében, fagyoskodva és éhesen, szinte az állatokhoz
hasonlóan téli álomba dermedtek. Milyen repeső örömmel, túláradó hálával kellett hát hogy üdvözöljék
az életet adó napot, melengették dermedt tagjaikat, ha beköszöntött a tavasz. Szinte látom magam előtt,
amint egyikük hirtelen ötlettől kapatva táncra perdült, a napnak táncolt, a testével imádkozott a naphoz,
társai meg, egyik a másik után, sorban csatlakoztak hozzá.
így született meg ez a tánc, és lassacskán az egymást követő nemzedékek egyre mélyebb értelmet
tulajdonítottak neki, mindegyik hozzátette a magáét, hogy az áhítatosságát növeljék. Én az apámtól
tanultam, ahogyan ő az ő apjától, és ez a tanítás és tanulás így követhető visszafelé az idők kezdetéig.
Wíwájág wácsíbi — a naptánc - a legnagyobb ünnepünk, az egész népet összehozza. Beszéltem neked a
hanbalécsejá-ról, a látomáskeresésről, amikor egyetlen ember, magányosan, egy elhagyott hegytetőn éli át
a titokzatos erővel való találkozást. Nos hát, a naptáncban minden ember kapcsolatba kerül minden
titokzatos erővel. A naptánc az egész sziú nemzet hanbalécsejá-ya..
Minden szertartásunk közül a naptáncot értik leginkább félre. Sok fehér ember azt hiszi róla, hogy
férfivá avatási szertartás vagy valamiféle bátorságpróba. De tévednek. A naptánc ima és áldozás. Az
ember nem önkéntes jelentkezőként vesz részt a naptáncban, hanem azért, mert egy álom vagy egy
látomás felszólította rá.
Ezt a naptáncot, amelynek most tanúja leszel, egy olyan valaki rendezi, aki azt álmodta, hogy ezt kell
tennie ahhoz, hogy a fiát visszahozhassa Vietnamból, hogy a föld népei békében élhessenek, hogy
megértsék egymást. Ezért fogunk táncolni.
A tánc ma már nem olyan kemény, mint egykor, de azért ma is férfit kíván. Ma is előfordulhat, hogy
valaki éhségében, szomjúságában elájul. Rettenetesen megszomjazhat az ember, mert a sasszárnycsont
sípot fújva a torka úgy kiszárad, mint egy repedezett, szikkadt folyómeder. Időszakosan megvakulhat a
napba bámulástól, csak izzó spirálok csavarodnak a szeme előtt a vakító fehérségben. A fájdalom a
húsában, ott, ahol a saskarmot a mellébe akasztották, olyan fokúvá növekedhet, hogy eljön egy pillanat,
amikor már nem is érzi. Az ilyen pillanatokban — amikor elveszti az eszméletét, amikor a nap már
szinte kiégeti az agyát, amikor az ereje fogytán és a lába rogyadozik alatta -, ilyenkor jelentkeznek a
látomások, arról, hogy sámán lesz belőle, vagy képek villannak fel előtte a jövőből.
95
Az ilyen áron szerzett belső látás még hatalmasabb erő, mint az, amit az ember a hegytetőn, a
látomáskeresés során szerez meg; ez mind ténylegesen wákhá - szent.
Van egy dolog, amitől mindig elszomorodom. Itt, Winner városában több száz olyan indián család él,
akik szeretnék megtartani a régi szokásokat, de mindenfelől fehér marhatenyésztőkkel vagyunk körülvéve.
Az egyetlen hely napjainkban, ahol a naptáncot tarthatjuk, az egykori vásártér, ahol régen az
idevalósi cowboyok a rodeókat rendezték. Nekik már nem felel meg; építettek maguknak egy újat, és
mi, hogy úgy mondjam, kisajátítottuk magunknak a régi teret. Az ósdi lelátók elhanyagoltak, a festék
lepattogzott róluk, kiszálkásodtak, de ülni még lehet rajtuk. Ott vannak rajtuk a megfakult hirdetések:
„Igyon Pepsi Colát", „Keresse fel a helyi Ford-ügynökséget". Tégy úgy, mintha nem látnád őket.
Vannak szerencsésebb indián közösségek, amelyek nincsenek ennyire körülvéve. Kinn a szabad
prérin tarthatják a szertartásaikat, vagy legalábbis ott, ami a prériből még megmaradt nekik. De azért jó
lesz ez a mi itteni naptáncunk is. Pontosan úgy fogjuk csinálni, ahogyan a szüléinktől tanultuk, az
őseink által követett szent módon - már amennyire ez itt és most egyáltalán lehetséges.
Azt akarjuk, hogy megértsd, hogy végignézd, de ne csak a szemeddel. Ez a mostani jó óra arra, hogy
elmondjuk neked, hogyan is ünnepeltük a naptáncot a régmúlt időkben, hogy a tudatod előtt is
megvilágosodjon, teljes ősi áhítatosságában.
Már magától attól, hogy beszélnem kell róla, kissé elbizonytalanodom. Régen még magunk között
sem igen beszéltünk róla, és ha mégis, csak különlegesen ünnepélyes alkalmakkor, és olyankor mindig
velünk volt tizenkét bölcs öreg, hogy ellenőrizzék, helytálló-e, amit mondunk, nem teszünk-e hozzá
vagy nem felejtünk-e el valamit.
Sokat beszéltem már a naptánccal járó fájdalmakról, de még keveset az örömökről. Mi sziúk nem
valami egyszerű emberek vagyunk; nagyon is bonyolultak. Örökösen másoktól eltérő módon vizsgáljuk
a dolgokat. Számunkra a fájdalomban öröm rejlik, és az örömben fájdalom, ugyanúgy, ahogy például
egy bohóc nekünk egyszerre nevetséges és tragikus figura. Mindezek csak különböző oldalai egyazon
dolognak — a természetnek, amely se nem szomorú, se nem vidám; a természet egyszerűen csak van.
Ezért aztán régen a naptánc sem volt kizárólag áldozatbemutatás, hanem az öröm időszaka is, amikor
már érett a virginiai vadcseresznye, dúsan nőtt a fű és rengeteg volt a vad — a legjobb időszak volt
vidám baráti összejövetelekhez.
Ilyentájt kis vadászcsoportokban voltunk szétszéledve Nebraskától Montanáig, akár a zsályacserjésbe
szórt kavicsok. De senki sem mulasztotta volna el, hogy a naptáncra megtérjen, még ha sok száz
mérföldet kellett is megtennie hozzá. A naptánckor az ember egy éve nem látott rokonaival
találkozhatott, és elcseveghetett velük arról, hogy kivel mi történt az elmúlt esztendőben. Itt a fiúk
találkozhattak a lányokkal, udvarolhattak nekik, ölelhették őket. Mi sziúk oly nagyon félünk az egymás
közti házasodástól, annyi törvényünk tiltja, hogy klánon belül válasszunk párt magunknak, hogy
szerintem sok fiatalembernek a naptánc volt az egyetlen esélye arra, hogy rátaláljon az igazira.
Minden család a számára kijelölt helyen verte föl a tipijét, miközben a kikiáltó a táborkörön
végiglovagolva mindenkinek megmondta, mit kell tennie. A sátrak közti kölcsönös látogatások, jó
ételek, jó beszélgetések és jó társaság szép napjai voltak ezek. Ez volt a koldulóénekek ideje is, a
dalosok tipiről tipire járva gyűjtötték az adományokat és az ennivalót a szegények számára. Arra is jó
volt ez az alkalom, hogy a lányok egy különleges, négybimbójú növényt keresgéljenek, amiből szerelmi
bájolószert lehetett készíteni - hogy szerelmesük hű maradjon hozzájuk. Ahogy az asszonyoktól hallom,
manapság már nemigen lelni erre a növényre.
A naptánc tizenkét napon át tartott; négy nap alatt rendezték be a táborhelyet, négy napjukba került a
sámánoknak, hogy a résztvevőknek megtanítsák azt a sokféle dolgot, amit tudniuk kellett, és négy nap
volt maga a tánc.
A naptánc valójában azzal kezdődik, hogy kiszemelik a csáwákhá-1 — a szent naptáncfát. Szent fáink,
az amerikai nyárfák közül választottuk mindig. Ha az ember levágja a fa koronáját tartó ágakat, és a
metszés helye sima, minden ág tövén csillagra emlékeztető mintázat rajzolódik ki. A férfiak, akik a fát
kiválasztották, nem elégedtek meg az első útjukba kerülő, méreteit tekintve megfelelő fával. A
legtökéletesebbnek kellett lennie. Felkutatására a törzs négy legbátrabb, feddhetetlen hírnevű harcosát
küldték ki. Roppant nagy megtiszteltetés volt, ha valakit ezzel bíztak meg. A felderítők, akárcsak harci
ösvényre indultak volna, kifestve és felfegyverkezve lovagoltak el. „Ellenséget" kellett foglyul ejteniük
— fából való ellenséget, egy villás ágú nyárfát. Ha a felderítők megtalálták a feladatra érdemes fát,
lóhalálában tértek vissza, és jelentették a sámánnak.
96
A következő reggelen a táborban nagy volt az izgalom. Dübörögtek a dobok. Mindenki bátorszívénekeket,
feketearcfestés-énekeket16énekelt. Tudod, ha egy harcos kitüntette magát a csatában, a fél
arcát feketére festve térhetett vissza a táborba.
A négy felderítő nyomában az egész törzs kilovagolt — a fiatal férfiak és nők a legjobb lovukon,
szőlőindákkal, levelekkel felékesítve. A felderítők odavágtattak a fához, ütést számláltak rajta, mintha
ellenségre csaptak volna. így szóltak a fához: - Szerencsés vagy, hogy annyi sok társad közül rád esett a
választás. Nagy-nagy megtiszteltetés ez!
A fát négy olyan fiatal nőnek kellett „megölnie", akikről még soha nem járta semmiféle pletyka,
akiket még soha férfi nem érintett.
Nagyon büszkék voltak rá, hogy őket jelölték ki. Ha egy lány olyan ostoba lett volna, hogy szűznek adja
ki magát, holott nem az, a férfi, akivel lefeküdt, azonnal felemelte volna ez ellen a szavát, és a lány örök
életére megszégyenült volna, de ilyesmi soha nem fordultelő.
A fát vadonatúj baltával kellett kivágni - olyannal, amelyet még soha nem használt senki, és többé
nem is fog használni. A lányok sorban vágtak bele a fába, először csupán színlelve az ütést, hogy a fiatalembereknek
alkalmuk legyen elmondani bátor tetteiket. Sokszor nem szóban, hanem énekelve
számoltak be róluk. Nagyapám mindig azt énekelte:
Ha dúl a harc,
Senki sem győzhet, csak én.
Fekete arcfestés
Csak ez a célom.
Félelmet nem ismerve
Elek én.
Amikor a nők végül is ledöntötték a fát, azt a velőtrázó, hátborzongató ölő-rikoltást hallatták, ami a
bátor, tiszteletre méltó ellenségnek kijár. Az eldőlő fának nem volt szabad a földet érintenie, a húsz
naptáncfa- hordozónak kellett felfognia. Mostantól kezdve senki másnak nem volt szabad a fatörzshöz
hozzáérni, előtte menni vagy átlépni rajta. Az az ember, aki egyszer könnyelműen átugrott egy ilyen fát,
másnap, amikor a lova ledobta, a nyakát törte. Te azt mondhatod erre, hogy a véletlen műve volt, de mi
vén tiszta vérű indiánok tudjuk, amit tudunk.
A naptánc során annyi mindent kell tenni, vagy annyi mindent nem szabad csinálni, hogy mindig
külön megbízunk egy sámánt a szertartás felügyeletével, neki kell gondoskodnia róla, hogy minden a
megfelelő módon történjen, hogy minden tárgy, amit használunk, vadonatúj és csak erre a célra készült
legyen. O a közvetítő az emberek és a titokzatos erő között. Időnként ez az ember én voltam.
Kell hogy legyen a táncnak egy védnöke is, valaki, aki felel a lebonyolításáért, mert egy látomás erre
utasította, és ő esküt tett rá, hogy megcsinálja. Az ilyen szinte mindenét odaadja, hogy a szegényeknek
legyen mit enniük és kapjanak ajándékot.
Nem vagyok már fiatal, és a fejem tele gondolatokkal, emlékekkel, így aztán nehezemre esik, hogy
amit elmondok, abban ne kalandozzam el a lényegtől. Az elbeszélésem is olyan, mint a naptánc — oly
sok minden történik benne egy és ugyanazon időben.
Ha a fa ledőlt, négy, korábban kijelölt sámán levágta az alsó ágait, és a törzsön esett „sebeket"
élénkpiros festékkel kente be. A szent fa fő ágvilláját és a legfelső lombos ágait érintetlenül hagyták.
Vörösre festett bölénybőr takarót vagy egy bíborszínű vászondarabot meg egy menyérirhát kötöttek rá,
valamint két, nyers bölénybőrből kivágott figurát: egy férfit és egy bölényt formázó alakot. A két kicsiny
figura hatalmas férfi-nemiszervvel készült, hogy úgy mondjam, akcióra készen. Ennek mélyebb értelme
volt. Sok más mellett a naptánc az élet megújulását is jelentette — új növények sarjadását, kancák
csíkozását, újszülöttek világra jöttét. A merev férfítagok a természet megújuló erejét jelképezték. A fát
ezután, csúcsával előre, a tánchelyre hozták. A szállításhoz különleges botokat használtak, hiszen tilos
volt hozzáérni. A fát vivők útközben négyszer álltak meg pihenni.
Volt egy látvány, amelyben nekünk feltehetően már soha többé nem lesz részünk: ahogyan az utolsó
pihenő után a fiatal harcosok vad vágtában igyekeztek egymást megelőzni, mert mindegyik elsőként
akart odaérni a gödörhöz, amelyben a fát felállítják. Micsoda látvány lehetett! Izmos fiatal testek
kavarogtak a tánckörben, a lovak ágaskodtak, kapáltak, tarka nyeregtakarók, felkötött lófarkak villantak,
nyerítés, horkantások, vijjogó rikoltások. Lobogó tolldíszek, repdeső hajtincsek, a lovasok
összeütköznek, lelökik egymást a lóról, mind azon töri magát, hogy elsőként érinthesse meg a célt, és
övé legy en az ezért kapott vörös ütőbottal együtt járó megtiszteltetés. Erős szívű, bátor lovakon
száguldó, remek fiatal férfiak, ugyan hová lettetek?
16 A harcosok vitézségét megéneklő dicséretek.
Amikor a fa végül is megérkezett a táborba, mindenki kitörő örömujjongással fogadta. A gödörbe,
amely a naptáncfára várt, bölényzsírt helyeztek. A zsír a bölények nemzetségének szóló áldozat volt,
segítségkérés, hogy a következő évben is adjanak táplálékot a törzsnek. A fatörzs villás elágazásába egy
keresztrudat erősítettek. Erre voltak rákötve a nyersbőr szíjak, egy-egy minden férfi számára, aki
fogadalmat tett, hogy aláveti magát az „átszúrás"-nak. A fa csúcsát színes vászoncsíkokkal díszítették
fel, egy-egy csíkkal a világ négy sarka számára. A keresztrúdra kötötték fel a védnök által felajánlott
áldozatot is — egy gyöngyhímzéssel és tarajossül-tüskékkel gazdagon díszített, nagy zacskót, melyet
vadcseresznyeágakkal fontak körül, úgyhogy szinte eltűnt a fa csúcsán meghagyott ágak levelei között.
A kötegben nyíllal átütött, nagy darab bölényhús volt. Ez biztosította a jó vadászatot. A fát is
befestették, négy oldalról más-más színnel.
Mindeközben az ezzel megbízott sámán állandóan beszélt és imádkozott a fához és a gödörhöz,
olyan halkan, hogy szavainak értelmét senki sem vehette ki. Végül is felállították a fát. Ez négy lépésben
történt. Gondolom, az eddigiekből már kitűnt a számodra, hogy a négy nálunk szent szám, hogy mi
mindent négyesével teszünk. Miközben a fa felállítása folyt, mindenki nagy csöndben volt, egyetlen
hangot sem lehetett hallani, de amint végül ott állt egyenesen, a helyén, hatalmas örömrivalgásban
törtek ki az emberek, és a férfiak kilőtték a fegyvereiket a levegőbe.
Néhány percen át vaskos ugratásoktól visszhangzott a tér, ahogyan férfiak és nők egyaránt vidáman
üdvözölték íját és Gnaszkét — a két, óriás hímvesszőjű figurát. A hangzavar kizárólagos témája a szex
volt; a ti kifejezésetekkel élve „mocskos egy szöveg". Rendes körülmények között az asszonyaink
restellték volna, hogy rekedtes hangon ilyeneket mondjanak, méghozzá mindenki füle hallatára, de
most az egyszer ez egy rítus része volt, és ezért helyénvaló.
Most, hogy a fa már állt, „beszélnie" kellett az emberekhez. Ezt énekelték a nevében:
Itt állok A szent módon A Föld közepén Látnak az emberek
Látom én is a törzset Amely körém gyűlt
A fa körül naptánckunyhót emeltek. Az „árnyasház" - mert így is nevezték - körben levert két sor
póznából állt, melyekre tetőként fenyőgallyakat raktak. Az emberek innen figyelhették a naptáncot. A
fától kissé nyugatra földből négyzetet formáltak - ez volt az ówágá wákhá, vagyis a szent tér. Erő rejlett
benne, a Nagy Szellem adta, hogy az emberek hasznára váljon. A négyzeten két vonal futott végig, kis
mélyedésüket dohánnyal töltötték ki, és befedték élénkpiros színű porral, ezüstös porított csillámkővel
és saspehellyel. A kereszt, amit formáztak, a négy szélirányt jelképezte. Senki nem léphetett a naptáncfa
és az ówágá wákhá közé.
Aztán felállítottak egy tipit a táncosok részére, és izzasztókunyhót is készítettek nekik. És ezzel
minden készen állt ahhoz, hogy megkezdődjön a naptánc, amely azután négy hosszú napon át tartott. A
tánc kezdetét megelőző éjszaka nem volt vigasság, senki se ment látogatóba senkihez. A sámán
imádkozott, az emberek csendben meghúzódtak a szállásukon. Az első három napon a férfiak hajnaltól
napnyugtáig táncoltak, fújták a sasszárnycsont sípokat, testük egy emberként, azonos ütemben
mozgott, amíg a gyengeségtől össze nem estek. Azután következett a negyedik, a legünnepélyesebb
nap.
Az utolsó napon, még hajnal előtt, a sámán felment egy magaslatra, hogy ott üdvözölje a fölkelő nap
első sugarait, jó időért könyörögjön, és erőt kérjen a táncosok számára. Azok, akik fogadalmat tettek, az
izzasztókunyhóban megtisztultak, és kifestették őket, mindegyiküket másképpen, a fogadalmuknak
megfelelően. Fejükön, csuklójukon zsályafüzér, deréktól hosszú, vörös vászonlepel burkolta a testüket.
Min- dük nyakán ott lógott a szentségtartó zacskó. A férfiak hússzaggató táncában nem vehettek részt
asszonyok, de ők is áldozhattak: sok-sok apró darabkát vagdaltak ki a karjuk húsából.
A táncosok a sámán vezetésével ünnepélyesen átvonultak a nap- tánctipiből a tánckörbe. A sámán —
a közvetítő a táncosok és a Nagy Szellem között — kijelölt ösvényen haladt, kezében festett
bölénykopo- nyát tartva. A koponyát, arccal a megszentelt oszlop felé fordítva, az oltárra tette, a
megtöltött békepipával együtt. Mielőtt a férfiak hozzákezdtek volna a számukra rendelt rítus
végrehajtásához, előbb a kisbabák füllyukasztása következett. A tér egy darabját zsályával szórták be,
ott ültek az anyák kicsinyeikkel, és sorban felszólítottak egy-egy bátor és bölcs férfit, hogy végezze el a
füllyukasztás feladatát. Miközben a férfiak árral kilyukasztották a csöpp cimpákat, bátor tetteikről
beszéltek, és arra intették a szülőket, hogy helyesen, sziú módra neveljék fel gyermekeiket. Mindez azért
történt, hogy jó irányban hassanak a kicsik tudatára, de alighanem csak közvetve, mert az apróságok
bizony derekasan visítottak és bömböltek közben.
98
Végül a férfiakra került a sor, az pedig már, nekem elhiheted, nem volt gyerekjáték. Senkit sem
kényszerítettek vagy beszéltek rá soha, hogy erre vállalkozzon, de ha egyszer már letette a fogadalmat,
végig kellett csinálnia. Az ember nem szegheti meg Wákhá Tágának adott szavát.
A kikötést négy különböző módon lehet végezni. A „Bölénybámulás" változat esetén a táncos
hátbőrébe és húsába két párhuzamos metszés alá egy-egy fapecket feszítettek be. Ehhez akár nyolc
bölénykoponyát is erősíthettek. Súlyuk néhány órás vonszolás után kiszakította a peckeket a húsból.
A második változat a „Homorító Napbámulás" volt. A legtöbben ezt választották. A táncos
mellkasának bőrét a mellbimbói fölött körülbelül egy tenyérnyivel hasonló módon átszúrták, és egy
fapecket vagy saskarmot dugtak át az izmon. A tánc végére minden táncosnak ki kellett szakítania
magát.
A harmadik változatot „Állhatatos Tűrés"-nek hívták. A táncost négy pózna közé állították. Nyersbőr
szíjakat fűztek a húsába — kettőt a mellkasán, kettőt a hátába, a lapockái alatt. A szíjak másik végét a
póznákhoz kötötték, és a táncosnak keményen kellett küzdenie, hogy kiszabaduljon.
Az utolsó változat neve „Függő Napbámulás" volt. Ehhez az ember mell-, illetve hátizmaiba
befeszített fapeckekhez köteleket kötöttek,, és a kötelekkel felhúzták a levegőbe, úgy, hogy a lába ne
érje a földet. Ez volt a legnehezebb próba, hiszen a táncos szinte semmit sem volt képes tenni
szenvedése megrövidítésére, nem tudta húzni, rángatni a köteleket. Ki kellett várnia, amíg a saját súlya
alatt végül is szétszakadt a húsa. Voltak olyan táncosok, akik csak lógtak, lógtak, míg végül aztán barátaik
vagy hozzátartozóik megrántották őket, hogy kiszabaduljanak.
A táncos körül rendszerint ott voltak a barátai, bátorították, tisztogatták a sebeit, zsenge zsályalevelek
kötegével törölgették a homlokáról a hideg verítéket. Azokból a növényekből, amelyeket erre használtak,
nagyszerű szerelmi bájolószer lesz, a nők minden pénzt megadnak értük. Keresettek a
zsályaágakból készített peckek is. A táncosok a barátaiknak ajándékozzák, ők meg békepipatömködőnek
használják a peckeket. A lányoknak szabad szerelmesük szomját oltani, megitathatják őket
egy kevés vízzel, ha az a veszély fenyeget, hogy a táncost legyőzi a szomjazás.
Vannak fehér emberek, akik beleborzonganak, ha ilyesmit mesélek nekik. Pedig annak a gondolatnak,
hogy valaki elviseli a szenvedést, azért, hogy mások éljenek, nem szabadna idegennek lennie tőletek.
Nem olyasvalakihez imádkoztok-e a templomaitokban, akit szintén „átszúrtak", keresztre feszítettek a
népe üdvéért? Egyetlen indián sem nevezett soha fehér embert a hite miatt civilizálatlannak, vagy
tiltotta meg neki, hogy olyan módon juttassa kifejezésre imádatát istene iránt, ahogyan kedve tartja.
A különbség a fehér emberek és köztünk a következő: ti azzal a feltétellel hisztek a szenvedés
megváltó erejében, hogy a kínokat valaki más szenvedte el, valahol messze távol, kétezer évvel ezelőtt.
Mi abban hiszünk, hogy mindannyiunk előtt nyitva áll a lehetőség, hogy segítsünk egymáson, akár
testünk sanyargatása által. Számunkra a fájdalom nem „elvont", hanem nagyon is valóságos. Mi ezt a
terhet nem hárítjuk az istenünkre, és semmi esetre sem akarjuk elszalasztani a lehetőséget, hogy szemtől
szembe kerüljünk a szellemerővel. Éppen ilyenkor, a hegytetőn böjtölve vagy húsunkat a naptáncban
szaggatva, éljük át azt a villámcsapásszerű belső látást, kerülünk a legközelebb a Nagy Szellem
tudatához. A belső látás élményét nem adják olcsón, és nekünk sem angyalokra, sem szentekre nincsen
szükségünk, hogy az ő közbenjárásukkal, másodkézből jussunk hozzá.
Igen, barátom, jó dolog itt üldögélni, és figyelni, hogyan éri el egy újabb naptánc a tetőpontját. Jó
nézni, hogy népünk ragaszkodik indián mivoltához. A naptánc néhány külsőségét nélkülöznünk kell
manapság, hanem a lényeg érintetlen. Tény, hogy nincs többé úcsídá, a nagy díszszemle, ahol a legszebb
holmijaikba öltözött férfiak és nők lovagolnak örömteli egyetértésben. Sokunknak egyáltalán nincs már
lova. De nagyszerű, hogy mégis milyen sokan jöttek benzinbűzös pléhskatulyáik helyett valódi, eleven,
szénahajtású négylábúval.17Persze, az a bölényfejdíszes ember ott nem kisebb távolságból jött, mint
Denver, és az a család, mellette, akiké az a csodaszépen festett tipi, amelyre maga Ülő Bika is büszke
lehetne, hát ők Kaliforniából tették meg a hosszú utat, hogy ma itt lehessenek. Tőlük nem lehet rossz
néven venni, hogy ők kocsival jöttek. De jöttek Chicagóból is, Milwaukee-ból, Kanadából, a keleti
partvidékről. Itt vannak - és csak ez a fontos. A szent naptáncfát az ősi módon választották ki, a
bölénykoponya a helyén van, és a szenvedés is olyan valóságos, mint bármikor ezelőtt. Ez a szent
nyárfa számomra nagyon sokat jelent. Levele szívet formáz. Ha összesodorjuk, tipire emlékeztet,
kisimítva mokasz- szint jelképez. A fa törzse a Tejutat képviseli. A villás elágazás, ahol az ág kinőtt a
törzsből, azt a helyet jelképezi a Tejúton, ahol egy öregasszony — híhá kághá — üldögél rajta. Mellette
kell elmennie annak, aki meghal, útban a szellemvilág felé. Ha ott a tetovált jel a csuklóján, híhá kághá
17 A lovat nevezik így az indiánok.
99
továbbengedi. A tetoválás bizonyos fajta keresztségét igazol. Akinek a csuklójáról hiányzik, nem juthat
el a szellemvilágba, hanem vissza kell térnie a földre, és visszajáró lélek lesz belőle.
Az utóbbi néhány évben engem bíztak meg a naptánc felügyeletévei, nekem kellett mindent
elrendeznem az emberek számára, de ez alkalommal megkértem egy fiatalabb sámánt, az egyik
tanítványomat, hogy helyettesítsen. Talán ez az én áldozatom ezen a napon, hogy feladom, átadom az
erőt, hadd érjen a megtiszteltetés helyettem valaki mást. Nálunk sziúknál nem létezik a nálatok sokat
emlegetett nemzedéki szakadék. Mi hiszünk benne, hogy a fiatalokat nekünk kell segítenünk abban,
hogy átvegyék a helyünket, mert ez a természet parancsa. Szívesen megosztjuk az erőt a fiatalokkal, és
talán ez az oka, hogy népünk szereti és tiszteli az öregeket, hogy a különböző generációk könnyen szót
értenek egymással.
Mindez azt jelenti, hogy ma nyugodtan üldögélhetek itt a háttérben, és magyarázgathatom neked a
dolgokat. Böjtöltem és lemondtam a dohányzásról és más élvezetekről, és ez az áldozat az, amit én itt
ma bemutatok. Mielőtt a táncosok a megszentelt tánchelyre lépnének, a körön kívül elhelyezkednek az
énekesek. Előzőleg már sokat gyakorolták a hét naptáncéneket. Csupasz fuzfaágakkal verik a dobokat.
A táncosok libasorban jönnek be. Lassan körbejárnak. Mielőtt belépnének a tánchelyre, négyszer
megállnak. Mezítláb jönnek, mert a föld, melyre lépni fognak, szent. A fő táncos a nyárfa oszlopnak
támasztja a fejét, és átöleli az oszlopot; a táncosok mind könnyeznek, mert nagy pillanat ez.
Vagy egy tucatnyian vannak, egypár nő is. Néhányan közülük bevagdosták a karjukat, de csak négyen
tettek az átszúrásra fogadalmat. A négy közül kettő sámán — Bill Eagle Feathers, vagyis Sastoll Bili és
Pete Catches, Elkap Pete. Pete felesége tartja a szent pipát, ő jelképezi a Fehér Bölényborjú Asszonyt.
Reggel Pete azt mondta nekem: „Azt akarom, hogy béke legyen Vietnamban, hogy ne essen áldozatul
több emberélet." Nyolc sastollat szúrt a húsába, és mondhatom neked, minden mozdulat iszonyú
fájdalmat okozhat neki.
Itt az idő az átszúrás megkezdésére. Talán nem látod eléggé világosan, mi történik az oszlop mellett,
a földön. Pete fekszik ott, hanyatt, egy bölénybőrön, egy fadarabbal a foga között. Bili fölébe térdel,
kitá- tott száját a Pete szíve fölötti húsra szorítja, belemar, hogy a hús sápadttá és érzéketlenné válik, így
nem fog annyira fájni, ha átfúrja.
Látod, most villant a kés. Már kész is, Bili egy szívós zsályaágat és egy saskarmot húz át a seben. Pete
feláll, és az oszlopról csüngő bőrszíjat a zsályaághoz erősítik. Bill most ugyanilyen módon készíti elő a
másik két férfit. Itt kell hogy hagyjalak egy pillanatra, mert Bilit meg nekem kell előkészítenem.
Villámgyors és finom leszek, annyit érez majd, mint amikor pihe száll egy sebre, nekem ebben óriási
gyakorlatom van.
Megnézted az órádat? Biztos, hogy nem tartott egy percnél tovább. A táncosokat felsegítik, felállnak.
A fejükön zsályakoszorú. Attól kezdve, hogy a naptáncfához kötötték őket, a táncot vezérlő sámán
többé nem ismer könyörületet velük szemben. Hátrább húzza őket, míg csak a mellükön a hús
meghúzódva ki nem feszül. Ezután az énekesek rákezdik az első dalt: „Feláldozom magam neked,
Nagy Szellem. Végy engem áldozatul azért, amit kérek tőled. Légy hozzám irgalmas, mert élni
szeretnék. "
A táncosok most imádkozva égnek emelik karjukat, és fújni kezdik a sasszárnycsont sípot. Ott
fognak állni egy helyben, mindig a nap felé fordulva, arcukat ráemelve, követve égi pályáján,
szakadatlanul izzó fényébe meredve. Mindenki mélyen hallgat, csak az énekesek hangja hallatszik.
Egyeden csecsemő sem nyikkan, még a kutyák ugatása is elnémul.
Kikészülsz a puszta látványtól? Túl éles ma a napfény, még; itt, a fenyőlugas árnyékában is?
Látomásokat bocsát rád a monoton dobszó, a szüntelenül sivító sípok hangja?
Vannak köztünk régi vágású vének, akik a mellükön éktelenkedő, mély forradásokat mutatva,
fitymálják a mai táncosokat.
— Nem is az izmok alá akasztják be — mondják —, csak a húsukba. - És: - A fiatalok elpuhultak. -
Felpanaszolják azt is, hogy ma már senki sem akarja felhúzatni magát, nem akarnak függeni, és arra sem
vállalkozik többé senki, hogy nyolc bölénykoponyát vonszoljon maga után, amelyek csíkokban
szaggatják le a húst a lapockájáról.
Nemigen tudom, honnan a csudából szerezhetne valaki nyolc bölénykoponyát manapság, ami pedig
az izmok kiszaggatását illeti... Ezeknek a táncosoknak itt dolgozniuk kell a megélhetésükért. Meg kell
És ebben a pillanatban a táncvezetők egyikének az ötlött az eszébe, hogy a fényképezőgépes
turistákat egy orrhosszal megelőzve odamegy Pete-hez, sastoll legyezővel körüllegyezgeti, előad nekik
valamiféle vajákos-hókuszpókuszt, hogy a nézők kapjanak valamit a pénzükért. Pete előzőleg
mindenkinek megmondta, hogy senki ne jöjjön a közelébe, de ez az ember feltehetően megfeledkezett a
kéréséről, és a föld alatti lény azon nyomban eltűnt, visszahúzódott a földbe. Nem voltak ínyére a
turisták. Pete úgy elkeseredett, hogy legszívesebben sírva fakadt volna.
De ismerek egy embert, aki meggyógyult a táncoszlop tövében. A fickónak súlyos ízületi gyulladása
volt. Már alig bírt járni, hajolni. És amikor lefektették az oszlop tövébe, látomása volt. Egy lovast látott,
lóhalálában vágtatott feléje a fehér zászlók között, hajában egyetlen toll. Nyugat felől érte el a fehér
zászlókat, árnyékuk fölött átvillant, szürkéjének patája nem érte a földet. A beteg megdermedt a
rémülettől, mert a lovas őrült iramban tartott feléje. Érezte, hogy lándzsája megérinti, aztán a jelenség
eltűnt. A beteg ember pedig fölállt, és elindult. A betegségnek nyoma sem volt. Az oltár és a szent
naptáncfa körül naptánc idején hatalmas az erő.
Az emberek sorba állnak, hogy köszönetet mondjanak a táncosoknak és kezet szorítsanak velük.
Hozzák a fatörzs hatalmas gyökértönkjét, akkora, mint egy gyerek, ember formájú, karokkal, lábakkal.
Széthasogatják. Nagy erejű gyógyítószer, Pete és Bili mindenkinek ad belőle egy darabkát. Gyere, álljunk
sorba mi is. Azáltal, hogy nézted, hallgattál engem, okultál belőle, te is részt vettél a naptáncban. Neked
is köszönetet kell mondanod a sámánnak, kapnod kell egy darabot abból a gyökérből. Jó
reumagyógyszer.
A naptáncfát, az áldozati ajándékokat, a dohánybugyrocskákat itt hagyjuk, hadd fújja szét őket a szél,
mossa el az eső és a hó, kerüljenek vissza a természetbe, az égbe, a földbe, ahonnan erednek. Nesze, itt
van még egy darabka a gyógyító erejű szerből, vidd haza magaddal. És most, ahogyan mi, sziúk minden
- még a legmélyértelműbb, legszentebb - szertartásunk után is mondani szoktuk: wáújúdi gdé, lássuk,
miből élünk! Egy falat nem sok, annyi sem volt a számban tegnap óta.